AZ ÉN KÜLÖNLEGES ANGYALOM
Egy évvel az orvosnál tett látogatásom és hat évvel átélésem után Dorothy nővérem különös történettel állított be hozzám. Egy asszonyról volt szó, aki szülés előtt állt, leendő gyerekét pedig adoptálni fogják, mivel az asszony meg a férje alkoholisták, és már elvettek tőlük egy gyereket korábbi problémák miatt. Sajnos az a család, amelyik az első gyermeket befogadta, túlságosan népes, ezért nem tud magához venni még egy csecsemőt. Mivel a baba felmenői őslakos amerikaiak, kívánatos volna, hogy a gyermek olyan családba kerüljön, amelyben őslakos amerikaiak a szülők, lehetőleg a gyermek saját kiterjedt rokonságán belül.
Dorothy tudta, hogy egy idő óta depressziós vagyok, és úgy gondolta, ha el leszek foglalva egy újabb kisbabával - a nyolcadikkal -, az majd visszasegít a normális kedélyállapotba. Elmondta, szükség van valakire, aki néhány hónapra befogadja a babát. Megbeszéltem Joe-val és a családdal, és jóllehet éppen akkor jelentkeztem a közösségi College-ba, hogy leérettségizzem, azon kaptam magam, hogy fontolgatom a dolgot. Cheryl lányom babát várt, és megígérte, minden nap átjön segíteni nekem, így legalább ő is megtanulja, hogyan kell egy csecsemővel bánni. Joe azt mondta, ő nem bánná, ha megint lenne egy kicsi itthon -legfiatalabb gyerekünk ekkor már tizenkét éves volt. Igent mondtam, és mire az előadó elhozta hozzánk a drága kislányt, már felkészülten vártam őt; megtaláltuk a régi bölcsőt, amelyet az unokáinknak tettünk félre annak idején, meg mindenféle egyebet, amit a mi picinyeink használtak. Én azonnal szívembe fogadtam a jövevényt. Erős kötelék jött létre köztünk, tudtam, hogy ezt nehéz lesz elszakítani. Állandóan emlékeztettem rá magam, hogy a kislány hamarosan elhagy bennünket, de amit a fejemmel tudtam, azt a szívem tagadta.
Az árvaszéknek nehézségei voltak, hogy megfelelő befogadó otthont találjon a gyerek közvetlen családján belül. Két hónap telt el. A lányomnak kisfia született, és én amilyen gyakran csak lehetett, átjártam hozzájuk. Magammal vittem fogadott lányomat is.
Vidám volt, ragyogó, és minduntalan ölelésre vágyott. Amikor beteg lett vagy megnyugtatásra volt szüksége, az orrát a nyakamba fúrta és hagyta, hogy a leheletem az arcát melengesse. Ez gyakran megnyugtatta, amikor semmi más nem használt. Természetesen az egész család szerette őt. Reggelenként a mi tizenkét és tizennégy éves fiunk kilopta a bölcsőből, bevitte a saját szobájába, hogy eljátsszék vele.
Tíz hónapos korában járni kezdett a kislány, olajos bőre egészségesebb és üdébb volt, mint akármelyik babáé. Testápolóval kentem be minden reggel, és így lágy és selymes lett a bőre. Szerettem ezt az illatot érezni rajta napközben. Szeretetem iránta hónapról hónapra egyre mélyült, és hamarosan el is felejtettem, hogy a baba nem az enyém.
Tíz és fél hónapos volt, amikor felhívott az előadó és elmondta, hogy egy másik államban rokonokra találtak a gyerek számára. Az örökbefogadó szülők néhány napon belül itt lesznek, hogy átvegyék a kislányt. Le voltam sújtva. Annak idején Joe meg én aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy nem fogjuk kezdeményezni az örökbefogadását, és én most kétségbe voltam esve. Mindig is tudtuk, hogy nem lehet a miénk, de most a legnagyobb kínt éltem át, amit anya átélhet. Úgy volt, hogy elveszítem a gyermekem.
Némaság felhőjébe burkolózva csomagoltam össze a ruháit. Az emberek szóltak hozzám, de még csak nem is hallottam. Választ váró, de megválaszolatlanul maradt kérdések rohantak át az agyamon. Soha nem hittem, hogy érzelmileg ennyire érintett leszek - hogy ennyire megszeretem a kislányt. Hogy kerülhetett erre sor ? Hol volt az erőm, hogy így utána engedtem ?
Amikor megérkeztek az új szülők, levittem őt a kocsihoz. Először azt gondolta, elmegyünk valahová. Boldogan simult hozzám, és búcsút mondott a család többi tagjának. Valamennyien ugyanolyan elgyötört állapotban voltak, mint én. Az örökbefogadó szülők a kocsiban vártak, és nem szóltak semmit. Hálás voltam érte. Akkor senki sem tudott volna semmit mondani a vigasztalásomra. Amikor az új mama a gyerek után nyúlt, a szívem szinte kiugrott a helyéről, és a torkomat szorongatta. Szerettem volna a gyerekkel együtt elfutni, elfutni és soha meg nem állni, de a lábaim nem mozdultak. Gyengék voltak és reszkettek.
A baba rájött, hogy elviszik tőlem, és sikítani kezdett. Majd megszakadt a szívem. Amikor a kocsi elhajtott, én mozdulatlanul álltam. Az én drága kis síró lányom látványa a felém nyújtott kezeivel beleégett a lelkembe. Összetörten futottam be a házba, égetett a látvány. Az eljövendő hónapokban is gyötörni fog.
A házban minden rá emlékeztetett - a zongora, ahol szeretett ülni és mamát játszani, a járóka, tele játékkal, a gyerekágy, benne az üres cumisüvegével. És legfőként a csend.
Három hónap után nem bírtam tovább, és elkezdtem könyörögni az Úrhoz, adja vissza nekem őt. Az emlékek túlságosan mélyek, túl frissek és vigasztalanok voltak. Senki nem beszélt róla, de én tudtam, hogy az egész családnak fáj; a kislány mindnyájunknak hiányzott. Aztán egyik este, miután lelkem már darabokra tört, tudomásul véve, hogy nem kapom vissza, imát mondtam a családért, amelyben élt. Kértem a mennyei Atyát, hogy áldja meg őket, hogy boldoggá tehessék őt. Kértem, hogy áldja meg őt, hogy el tudja fogadni új környezetét, lelke találjon békét és örömöt. Teljes szívemből könyörögtem a családért és a drága kislányukért. Éreztem, hogy ez az egész az Úr kezében van, erre végre elnyomott az álom.
Azon az éjszakán egy küldött ébresztett fel, aki az ágyam mellett állt. Mindjárt megértettem, hogy a szellemvilágból jött. Elmondta, hogy az én kisbabám helyzete nem jó, hogy vissza fog kerülni hozzám. Azt mondta, kapok majd egy telefonhívást, és a hívó azt fogja mondani: „Van egy jó hírem és van egy rossz hírem." Azon az éjszakán többé nem tudtam elaludni.
A következő két héten nem mentem el otthonról. Valahányszor csak csengett a telefon, ugrottam érte, mert a különleges hívást vártam. Beszéltem Dorothynak a küldöttről, de nem tudtam magam rávenni, hogy a család többi tagjának is elmondjam, még Joe-nak sem. Úgy éreztem, már éppen eléggé próbára tettem a türelmüket. Még Dorothy is csodálkozott rajtam.
Aztán egy kora reggel cseng a telefon, és egy hang egyszerűen ennyit mond: „Betty, itt Ellen. Van néhány jó hírem és van néhány rossz hírem." Felültem az ágyban és sikoltottam. „Várjon ! Várjon egy percig !” Aludtam, és most azt hittem, hogy álmodom. Kimásztam az ágyból és belenéztem a tükörbe, hogy megbizonyosodjam, ébren vagyok, aztán megragadtam a kagylót, visszaszóltam: „Oké, hallgatom." Olyan hangosan dobogott a szívem, hogy túlharsogta még a fülemben hallott dobogást is. A hang folytatta, megmagyarázta, hogy a baba kórházban van. „Nem tudja megszokni az új családját - mondta Ellen -, egyfolytában sír. Ön volt a mamája tíz hónapon át, és ő magát keresi."
Ellen aztán beszámolt róla, hogy a baba sírása idegesítette a szülőket, és egyik este részeg dühükben megverték és ledobták őt egy lépcsősoron.
A babát ekkor kórházba szállították, magára hagyták, kritikus állapotban feküdt ott két hétig. Nem reagált a kezelésre, és az orvosok megállapították, hogy az érzelmi állapota soha többé nem jön helyre. Befejezésül azt mondta Ellen: „Betty, maga az utolsó reménységünk. Tudom, hogy nagyon sokat kérünk, de vissza tudná venni őt egy időre, legalább amíg jobban nem lesz ?”
Elgyengültem és levegő után kapkodtam. „Vissza tudom hívni önt egy kis idő múlva ?” -kérdeztem. Aztán letettem a kagylót. Fél nyolc volt, és Joe már elment dolgozni. Odafutottam a lépcsőhöz, és lekiabáltam a gyerekeknek. Elmondtam nekik, hogy csodálatos hírem van, de aztán nem tudtam előrukkolni vele. A torkom elszorult, és nem jött ki a szó a számon. A gyerekek odase-reglettek a telefon köré és hallgatták, amint felhívom Joe-t, és megpróbálom elmondani neki, hogy mi történt. A férjem azt mondta, azonnal hazajön. A hangja nyugodtabb volt, mint az enyém, és ez engem is megnyugtatott. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki egy kicsit újjászületett. Eszembe jutott, hogy nem is válaszoltam Ellennek - izgalmamban gyakorlatilag lecsaptam a kagylót. Hívtam a számot, aztán pánikba estem, hogy talán félreértettem. Mi van, ha az egész csak félreértés ? Ellen felvette a telefont, és én megkértem, hogy mindent ismételjen el, amit korábban mondott. Teljesítette a kérésemet, majd hozzátette; repül abba a városba, ahol a babát hagyták. Mondtam, hogy én is vele megyek, de azt felelte, az nem volna helyénvaló - itt várjam meg. Azt azért megmondta, hol van a kislány, és mihelyt letette a kagylót, felhívtam egy utazási irodát. Úgy terveztem, hogy Ellennel megyek, ugyanazzal a járattal. Visszahívtam, és megmondtam neki, hogy vele megyek. Vonakodott, de végül beleegyezett, hogy találkozzunk a repülőtéren. Egy másik árvaszéki megbízott a másik városban fog várni ránk, és magával hozza a gyermeket. A repülés túl hosszúra nyúlt. Mihelyt kiszállhattunk a gépből, a váróba rohantam, és elkezdtem keresni a tömegben az én kicsimet.
Tudván, hogy az árvaszéki megbízott férfi, egyedülálló férfit kerestem gyerekkel. Nem találtam őket, és elfogott a rémület. Pontosan tudtam, milyen a kislány külseje, akkor miért nem találom meg ? Végül aztán megpillantottam őket, de a kicsi a férfi karján egyáltalán nem hasonlított az emlékeimben élő képre. Mégis tudtam, hogy ő az. „Ott az én kisbabám !” Hallottam magamat, amint kiáltok, miközben odarohantam és kitéptem a férfi karjából a gyermeket.
Eltekintve néhány gyér hajtincstől, a baba szinte kopasz volt. A szeme be volt dagadva, az egyik szemöldökén vágás és horzsolás. Nyomban megismert és szorosan átölelt, mindkét karjával és lábával szorosan körülfont. „Mit tettek veled ? Mit tettek veled ?” - kiáltottam. Az árvaszéki megbízott meglepődött ezen a különös síró asszonyon, aki kirántotta a karjából a babát. Ellen ott jött mögöttem, és megmagyarázta neki, hogy minden rendben van; a kislány mamája vagyok.
Hazaérkezésünkkor a repülőtéren Joe és a hat gyerek várt ránk, a szemük fénylett az izgalomtól, és megtelt könnyekkel, amikor meglátták a kis csomagot a kezemben. A baba nézte őket, és szívesen ment mindegyikükhöz, amikor érte nyúltak. De mindegyiküknél csak rövid ideig maradt, visszakívánkozott hozzám egy-egy ölelés után. Úgy csüggött rajtam, mintha az én létezésemtől függene az élete.
A következő néhány hónap során ki sem engedett a látóköréből. Megérthettük, micsoda sérelem érhette törékeny érzéseit. Nem beszélt senkivel, nem akart járni, és az arca kifejezéstelen volt. Kizárólag akkor adott hangot, amikor otthagytam őt. Akkor aztán sírt, amíg vissza nem tértem. Végül begöngyöltem őt egy asztalkendőbe, és a testemre kötöttem, hogy el tudjak végezni némi munkát a ház körül. Eltöltöttünk egynéhány hónapot így összekötve. A bölcsőjét odatettem az ágyam mellé, és minden este korán lefeküdtem, mert nem volt hajlandó elaludni, ha nem voltam a közelében. A bölcsőt először közvetlenül az ágy mellé tettem, és átnyúltam a rácsok között, fogtam a kezecskéjét, amíg el nem aludt. Ahogy múltak a hónapok, minden este egy kicsit messzebb toltam a bölcsőt, amíg végül el tudott aludni a szoba másik felében is.
Joe-val ügyvédet fogadtunk, hogy nyomban kezdje meg az örökbefogadási eljárást. Kiderült, hogy a látható vágásokon és horzsolásokon túl a gyerek karja is el volt törve. Alultáplált volt, és szinte kiszáradt, a fejbőrén sebek éktelenkedtek, mert egész tincseket téptek ki a hajából. Érzelmi állapotát csak találgatni lehetett, de kétségbeesett ragaszkodása hozzám, és mások elutasítása mélységes bizalmatlanságról árulkodott. Az orvos úgy látta, a kislány egészsége attól a folyamatos és stabil családi élettől függ, amelyben közöttünk része lehet.
A bíróság áttekintette az anyagot, és minden bizonyítékot megvizsgált. A határozat hamarosan megérkezett: a kislány a miénk lett. Joe meg akarta változtatni a nevét, a legdrágább nevet akarta neki adni, amit ismert, és jóllehet én tiltakoztam, a család leszavazott. Nem tudták figyelmen kívül hagyni a személyes hasonlóságot és azt a mély köteléket, amely kialakult köztünk; a kislány hivatalosan is megkapta új nevét, Betty Jean lett, énutánam, az új anyja után.
Mire a kis Betty két és fél éves lett, fizikailag és érzelmileg is teljesen felépült. Megint a legdrágább játékos kisgyerek lett a házban, állandóan meglepett bennünket közvetlen humorával. Egyik délután odaszaladt Joe-hoz. Egy huncut kis mosoly jelent meg az arcán, ráállt Joe cipője orrára, miközben a másik lábát hátralendítette, és egyensúlyozva mint egy balerina, előrelendítette a kezét, hogy belenyúljon a zsebébe. Végigfutott rajtam a hideg a rám zúduló emlékektől. A kis Betty nevetett, és én újra meghallottam az évekkel ezelőtti kislány nevetését, azét a kislányét, aki társamul szegődött a kórteremben, amikor az Ég és a Föld egynek látszott. Aztán látni kezdtem, és érteni. Egy fiatal nő képe jelent meg újra előttem, egy szép és energikus szellem emléke, aki egykor arra várt, hogy a Földre jöjjön. Úgy emlékeztem rá, mint ifjú szellemre, akivel egy korábbi időben össze voltam kötve, az egyetlennel a szellemvilágban, akinek a szeretetreméltósága és energiája rabul ejtett. Sírás fojtogatott, látva ahogy a drága angyal körül minden összejött. Megengedték, hogy gyermekként lássam őt szellem alakban. Most megértettem, miért mutatták meg nekem őt mint felnőtt szellemet, készen a Földre jönni. Megértettem azt is, hogy mivel nem születhetett tőlem a méheltávolításom miatt, megtalálta a módját, hogy mégis része legyen az életemnek. És most azt is megértettem, miért kellett elfogadnom őt kisbabaként. A legszorosabb örök barátság köt össze bennünket, örökkévalóságok élményeivel magunk mögött, és örökkévalóságokkal előttünk.
Az átéléseim óta a gyermekeim megnőttek, és legtöbbjük már el is hagyta az otthonunkat. Megalapították saját családjukat, és elindultak saját fejlődésük ösvényén. Joe meg én megpróbáltuk átsegíteni őket a fájdalmas pillanatokon, de tudtuk, nem élhetjük az ő életüket, és ezt nem is akartuk. Tudjuk, hogy hozzánk hasonlóan ők is a menny gyermekei, akik most itt vannak egy földi tapasztalatra. Nem tüntethetjük el a bánatukat, és nem tervezhetjük meg az örömüket. A legtöbb, amit tehetünk, hogy család legyünk. A legtöbb, amit adhatunk, a szeretet.
1973. november 18-a óta még sok más élményben is volt részem, de ezekkel itt most nem kívánok foglalkozni; tizenkilenc évbe és számtalan ösztökélésbe került, hogy élményeimet megosszam ebben a könyvben.
Mindennek megvan a maga ideje. Ennek a könyvnek most érkezett el az ideje.
Időről időre elgondolkodom, vajon mit rótt rám a küldetésem, de persze nem tudok rájönni, nincs rá válasz. Erről egyszerűen csak az a benyomásom, hogy éljek Jézus Krisztus fényében, és fogadjam el továbbra is az ő szeretetét az életemben.
Ennek engedelmeskedve, úgy hiszem, képes leszek mindent megtenni, amit kíván tőlem.
Azért vagyunk, hogy szeressük egymást. Ezt tudom. Barátságosnak, türelmesnek kell lennünk, és nagylelkű szolgálatot kell teljesítenünk. Azt is tudom, hogy a szeretet révén nagyobb örömben lesz részünk, mint bármi más módon. Én láttam a szeretet csodálatos, fényes jutalmát. Élményem részletei csak addig fontosak, amíg hozzásegítenek bennünket a szeretethez. Minden más csak ennek a függvénye. Ez pedig egyszerűen a Megváltó üzenetének követése, amelyet egészen világosan kifejezett előttem. „Mindenekfelett szeressétek egymást."
Én továbbra is megpróbálom.
Dorothy tudta, hogy egy idő óta depressziós vagyok, és úgy gondolta, ha el leszek foglalva egy újabb kisbabával - a nyolcadikkal -, az majd visszasegít a normális kedélyállapotba. Elmondta, szükség van valakire, aki néhány hónapra befogadja a babát. Megbeszéltem Joe-val és a családdal, és jóllehet éppen akkor jelentkeztem a közösségi College-ba, hogy leérettségizzem, azon kaptam magam, hogy fontolgatom a dolgot. Cheryl lányom babát várt, és megígérte, minden nap átjön segíteni nekem, így legalább ő is megtanulja, hogyan kell egy csecsemővel bánni. Joe azt mondta, ő nem bánná, ha megint lenne egy kicsi itthon -legfiatalabb gyerekünk ekkor már tizenkét éves volt. Igent mondtam, és mire az előadó elhozta hozzánk a drága kislányt, már felkészülten vártam őt; megtaláltuk a régi bölcsőt, amelyet az unokáinknak tettünk félre annak idején, meg mindenféle egyebet, amit a mi picinyeink használtak. Én azonnal szívembe fogadtam a jövevényt. Erős kötelék jött létre köztünk, tudtam, hogy ezt nehéz lesz elszakítani. Állandóan emlékeztettem rá magam, hogy a kislány hamarosan elhagy bennünket, de amit a fejemmel tudtam, azt a szívem tagadta.
Az árvaszéknek nehézségei voltak, hogy megfelelő befogadó otthont találjon a gyerek közvetlen családján belül. Két hónap telt el. A lányomnak kisfia született, és én amilyen gyakran csak lehetett, átjártam hozzájuk. Magammal vittem fogadott lányomat is.
Vidám volt, ragyogó, és minduntalan ölelésre vágyott. Amikor beteg lett vagy megnyugtatásra volt szüksége, az orrát a nyakamba fúrta és hagyta, hogy a leheletem az arcát melengesse. Ez gyakran megnyugtatta, amikor semmi más nem használt. Természetesen az egész család szerette őt. Reggelenként a mi tizenkét és tizennégy éves fiunk kilopta a bölcsőből, bevitte a saját szobájába, hogy eljátsszék vele.
Tíz hónapos korában járni kezdett a kislány, olajos bőre egészségesebb és üdébb volt, mint akármelyik babáé. Testápolóval kentem be minden reggel, és így lágy és selymes lett a bőre. Szerettem ezt az illatot érezni rajta napközben. Szeretetem iránta hónapról hónapra egyre mélyült, és hamarosan el is felejtettem, hogy a baba nem az enyém.
Tíz és fél hónapos volt, amikor felhívott az előadó és elmondta, hogy egy másik államban rokonokra találtak a gyerek számára. Az örökbefogadó szülők néhány napon belül itt lesznek, hogy átvegyék a kislányt. Le voltam sújtva. Annak idején Joe meg én aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy nem fogjuk kezdeményezni az örökbefogadását, és én most kétségbe voltam esve. Mindig is tudtuk, hogy nem lehet a miénk, de most a legnagyobb kínt éltem át, amit anya átélhet. Úgy volt, hogy elveszítem a gyermekem.
Némaság felhőjébe burkolózva csomagoltam össze a ruháit. Az emberek szóltak hozzám, de még csak nem is hallottam. Választ váró, de megválaszolatlanul maradt kérdések rohantak át az agyamon. Soha nem hittem, hogy érzelmileg ennyire érintett leszek - hogy ennyire megszeretem a kislányt. Hogy kerülhetett erre sor ? Hol volt az erőm, hogy így utána engedtem ?
Amikor megérkeztek az új szülők, levittem őt a kocsihoz. Először azt gondolta, elmegyünk valahová. Boldogan simult hozzám, és búcsút mondott a család többi tagjának. Valamennyien ugyanolyan elgyötört állapotban voltak, mint én. Az örökbefogadó szülők a kocsiban vártak, és nem szóltak semmit. Hálás voltam érte. Akkor senki sem tudott volna semmit mondani a vigasztalásomra. Amikor az új mama a gyerek után nyúlt, a szívem szinte kiugrott a helyéről, és a torkomat szorongatta. Szerettem volna a gyerekkel együtt elfutni, elfutni és soha meg nem állni, de a lábaim nem mozdultak. Gyengék voltak és reszkettek.
A baba rájött, hogy elviszik tőlem, és sikítani kezdett. Majd megszakadt a szívem. Amikor a kocsi elhajtott, én mozdulatlanul álltam. Az én drága kis síró lányom látványa a felém nyújtott kezeivel beleégett a lelkembe. Összetörten futottam be a házba, égetett a látvány. Az eljövendő hónapokban is gyötörni fog.
A házban minden rá emlékeztetett - a zongora, ahol szeretett ülni és mamát játszani, a járóka, tele játékkal, a gyerekágy, benne az üres cumisüvegével. És legfőként a csend.
Három hónap után nem bírtam tovább, és elkezdtem könyörögni az Úrhoz, adja vissza nekem őt. Az emlékek túlságosan mélyek, túl frissek és vigasztalanok voltak. Senki nem beszélt róla, de én tudtam, hogy az egész családnak fáj; a kislány mindnyájunknak hiányzott. Aztán egyik este, miután lelkem már darabokra tört, tudomásul véve, hogy nem kapom vissza, imát mondtam a családért, amelyben élt. Kértem a mennyei Atyát, hogy áldja meg őket, hogy boldoggá tehessék őt. Kértem, hogy áldja meg őt, hogy el tudja fogadni új környezetét, lelke találjon békét és örömöt. Teljes szívemből könyörögtem a családért és a drága kislányukért. Éreztem, hogy ez az egész az Úr kezében van, erre végre elnyomott az álom.
Azon az éjszakán egy küldött ébresztett fel, aki az ágyam mellett állt. Mindjárt megértettem, hogy a szellemvilágból jött. Elmondta, hogy az én kisbabám helyzete nem jó, hogy vissza fog kerülni hozzám. Azt mondta, kapok majd egy telefonhívást, és a hívó azt fogja mondani: „Van egy jó hírem és van egy rossz hírem." Azon az éjszakán többé nem tudtam elaludni.
A következő két héten nem mentem el otthonról. Valahányszor csak csengett a telefon, ugrottam érte, mert a különleges hívást vártam. Beszéltem Dorothynak a küldöttről, de nem tudtam magam rávenni, hogy a család többi tagjának is elmondjam, még Joe-nak sem. Úgy éreztem, már éppen eléggé próbára tettem a türelmüket. Még Dorothy is csodálkozott rajtam.
Aztán egy kora reggel cseng a telefon, és egy hang egyszerűen ennyit mond: „Betty, itt Ellen. Van néhány jó hírem és van néhány rossz hírem." Felültem az ágyban és sikoltottam. „Várjon ! Várjon egy percig !” Aludtam, és most azt hittem, hogy álmodom. Kimásztam az ágyból és belenéztem a tükörbe, hogy megbizonyosodjam, ébren vagyok, aztán megragadtam a kagylót, visszaszóltam: „Oké, hallgatom." Olyan hangosan dobogott a szívem, hogy túlharsogta még a fülemben hallott dobogást is. A hang folytatta, megmagyarázta, hogy a baba kórházban van. „Nem tudja megszokni az új családját - mondta Ellen -, egyfolytában sír. Ön volt a mamája tíz hónapon át, és ő magát keresi."
Ellen aztán beszámolt róla, hogy a baba sírása idegesítette a szülőket, és egyik este részeg dühükben megverték és ledobták őt egy lépcsősoron.
A babát ekkor kórházba szállították, magára hagyták, kritikus állapotban feküdt ott két hétig. Nem reagált a kezelésre, és az orvosok megállapították, hogy az érzelmi állapota soha többé nem jön helyre. Befejezésül azt mondta Ellen: „Betty, maga az utolsó reménységünk. Tudom, hogy nagyon sokat kérünk, de vissza tudná venni őt egy időre, legalább amíg jobban nem lesz ?”
Elgyengültem és levegő után kapkodtam. „Vissza tudom hívni önt egy kis idő múlva ?” -kérdeztem. Aztán letettem a kagylót. Fél nyolc volt, és Joe már elment dolgozni. Odafutottam a lépcsőhöz, és lekiabáltam a gyerekeknek. Elmondtam nekik, hogy csodálatos hírem van, de aztán nem tudtam előrukkolni vele. A torkom elszorult, és nem jött ki a szó a számon. A gyerekek odase-reglettek a telefon köré és hallgatták, amint felhívom Joe-t, és megpróbálom elmondani neki, hogy mi történt. A férjem azt mondta, azonnal hazajön. A hangja nyugodtabb volt, mint az enyém, és ez engem is megnyugtatott. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki egy kicsit újjászületett. Eszembe jutott, hogy nem is válaszoltam Ellennek - izgalmamban gyakorlatilag lecsaptam a kagylót. Hívtam a számot, aztán pánikba estem, hogy talán félreértettem. Mi van, ha az egész csak félreértés ? Ellen felvette a telefont, és én megkértem, hogy mindent ismételjen el, amit korábban mondott. Teljesítette a kérésemet, majd hozzátette; repül abba a városba, ahol a babát hagyták. Mondtam, hogy én is vele megyek, de azt felelte, az nem volna helyénvaló - itt várjam meg. Azt azért megmondta, hol van a kislány, és mihelyt letette a kagylót, felhívtam egy utazási irodát. Úgy terveztem, hogy Ellennel megyek, ugyanazzal a járattal. Visszahívtam, és megmondtam neki, hogy vele megyek. Vonakodott, de végül beleegyezett, hogy találkozzunk a repülőtéren. Egy másik árvaszéki megbízott a másik városban fog várni ránk, és magával hozza a gyermeket. A repülés túl hosszúra nyúlt. Mihelyt kiszállhattunk a gépből, a váróba rohantam, és elkezdtem keresni a tömegben az én kicsimet.
Tudván, hogy az árvaszéki megbízott férfi, egyedülálló férfit kerestem gyerekkel. Nem találtam őket, és elfogott a rémület. Pontosan tudtam, milyen a kislány külseje, akkor miért nem találom meg ? Végül aztán megpillantottam őket, de a kicsi a férfi karján egyáltalán nem hasonlított az emlékeimben élő képre. Mégis tudtam, hogy ő az. „Ott az én kisbabám !” Hallottam magamat, amint kiáltok, miközben odarohantam és kitéptem a férfi karjából a gyermeket.
Eltekintve néhány gyér hajtincstől, a baba szinte kopasz volt. A szeme be volt dagadva, az egyik szemöldökén vágás és horzsolás. Nyomban megismert és szorosan átölelt, mindkét karjával és lábával szorosan körülfont. „Mit tettek veled ? Mit tettek veled ?” - kiáltottam. Az árvaszéki megbízott meglepődött ezen a különös síró asszonyon, aki kirántotta a karjából a babát. Ellen ott jött mögöttem, és megmagyarázta neki, hogy minden rendben van; a kislány mamája vagyok.
Hazaérkezésünkkor a repülőtéren Joe és a hat gyerek várt ránk, a szemük fénylett az izgalomtól, és megtelt könnyekkel, amikor meglátták a kis csomagot a kezemben. A baba nézte őket, és szívesen ment mindegyikükhöz, amikor érte nyúltak. De mindegyiküknél csak rövid ideig maradt, visszakívánkozott hozzám egy-egy ölelés után. Úgy csüggött rajtam, mintha az én létezésemtől függene az élete.
A következő néhány hónap során ki sem engedett a látóköréből. Megérthettük, micsoda sérelem érhette törékeny érzéseit. Nem beszélt senkivel, nem akart járni, és az arca kifejezéstelen volt. Kizárólag akkor adott hangot, amikor otthagytam őt. Akkor aztán sírt, amíg vissza nem tértem. Végül begöngyöltem őt egy asztalkendőbe, és a testemre kötöttem, hogy el tudjak végezni némi munkát a ház körül. Eltöltöttünk egynéhány hónapot így összekötve. A bölcsőjét odatettem az ágyam mellé, és minden este korán lefeküdtem, mert nem volt hajlandó elaludni, ha nem voltam a közelében. A bölcsőt először közvetlenül az ágy mellé tettem, és átnyúltam a rácsok között, fogtam a kezecskéjét, amíg el nem aludt. Ahogy múltak a hónapok, minden este egy kicsit messzebb toltam a bölcsőt, amíg végül el tudott aludni a szoba másik felében is.
Joe-val ügyvédet fogadtunk, hogy nyomban kezdje meg az örökbefogadási eljárást. Kiderült, hogy a látható vágásokon és horzsolásokon túl a gyerek karja is el volt törve. Alultáplált volt, és szinte kiszáradt, a fejbőrén sebek éktelenkedtek, mert egész tincseket téptek ki a hajából. Érzelmi állapotát csak találgatni lehetett, de kétségbeesett ragaszkodása hozzám, és mások elutasítása mélységes bizalmatlanságról árulkodott. Az orvos úgy látta, a kislány egészsége attól a folyamatos és stabil családi élettől függ, amelyben közöttünk része lehet.
A bíróság áttekintette az anyagot, és minden bizonyítékot megvizsgált. A határozat hamarosan megérkezett: a kislány a miénk lett. Joe meg akarta változtatni a nevét, a legdrágább nevet akarta neki adni, amit ismert, és jóllehet én tiltakoztam, a család leszavazott. Nem tudták figyelmen kívül hagyni a személyes hasonlóságot és azt a mély köteléket, amely kialakult köztünk; a kislány hivatalosan is megkapta új nevét, Betty Jean lett, énutánam, az új anyja után.
Mire a kis Betty két és fél éves lett, fizikailag és érzelmileg is teljesen felépült. Megint a legdrágább játékos kisgyerek lett a házban, állandóan meglepett bennünket közvetlen humorával. Egyik délután odaszaladt Joe-hoz. Egy huncut kis mosoly jelent meg az arcán, ráállt Joe cipője orrára, miközben a másik lábát hátralendítette, és egyensúlyozva mint egy balerina, előrelendítette a kezét, hogy belenyúljon a zsebébe. Végigfutott rajtam a hideg a rám zúduló emlékektől. A kis Betty nevetett, és én újra meghallottam az évekkel ezelőtti kislány nevetését, azét a kislányét, aki társamul szegődött a kórteremben, amikor az Ég és a Föld egynek látszott. Aztán látni kezdtem, és érteni. Egy fiatal nő képe jelent meg újra előttem, egy szép és energikus szellem emléke, aki egykor arra várt, hogy a Földre jöjjön. Úgy emlékeztem rá, mint ifjú szellemre, akivel egy korábbi időben össze voltam kötve, az egyetlennel a szellemvilágban, akinek a szeretetreméltósága és energiája rabul ejtett. Sírás fojtogatott, látva ahogy a drága angyal körül minden összejött. Megengedték, hogy gyermekként lássam őt szellem alakban. Most megértettem, miért mutatták meg nekem őt mint felnőtt szellemet, készen a Földre jönni. Megértettem azt is, hogy mivel nem születhetett tőlem a méheltávolításom miatt, megtalálta a módját, hogy mégis része legyen az életemnek. És most azt is megértettem, miért kellett elfogadnom őt kisbabaként. A legszorosabb örök barátság köt össze bennünket, örökkévalóságok élményeivel magunk mögött, és örökkévalóságokkal előttünk.
Az átéléseim óta a gyermekeim megnőttek, és legtöbbjük már el is hagyta az otthonunkat. Megalapították saját családjukat, és elindultak saját fejlődésük ösvényén. Joe meg én megpróbáltuk átsegíteni őket a fájdalmas pillanatokon, de tudtuk, nem élhetjük az ő életüket, és ezt nem is akartuk. Tudjuk, hogy hozzánk hasonlóan ők is a menny gyermekei, akik most itt vannak egy földi tapasztalatra. Nem tüntethetjük el a bánatukat, és nem tervezhetjük meg az örömüket. A legtöbb, amit tehetünk, hogy család legyünk. A legtöbb, amit adhatunk, a szeretet.
1973. november 18-a óta még sok más élményben is volt részem, de ezekkel itt most nem kívánok foglalkozni; tizenkilenc évbe és számtalan ösztökélésbe került, hogy élményeimet megosszam ebben a könyvben.
Mindennek megvan a maga ideje. Ennek a könyvnek most érkezett el az ideje.
Időről időre elgondolkodom, vajon mit rótt rám a küldetésem, de persze nem tudok rájönni, nincs rá válasz. Erről egyszerűen csak az a benyomásom, hogy éljek Jézus Krisztus fényében, és fogadjam el továbbra is az ő szeretetét az életemben.
Ennek engedelmeskedve, úgy hiszem, képes leszek mindent megtenni, amit kíván tőlem.
Azért vagyunk, hogy szeressük egymást. Ezt tudom. Barátságosnak, türelmesnek kell lennünk, és nagylelkű szolgálatot kell teljesítenünk. Azt is tudom, hogy a szeretet révén nagyobb örömben lesz részünk, mint bármi más módon. Én láttam a szeretet csodálatos, fényes jutalmát. Élményem részletei csak addig fontosak, amíg hozzásegítenek bennünket a szeretethez. Minden más csak ennek a függvénye. Ez pedig egyszerűen a Megváltó üzenetének követése, amelyet egészen világosan kifejezett előttem. „Mindenekfelett szeressétek egymást."
Én továbbra is megpróbálom.
Az űr emberekrol tőb mint 5000 oldal
és 2000 kép ( EN ) a neten található meg:
www.cosmic-people.com
www.universe-people.com
www.universe-people.cz
www.vesmirni-lide.cz
www.vesmirnilide.cz
www.andele-svetla.cz
www.andelesvetla.cz
(kőnyen taláható kőnyvtárokba es net kávézókba)
23.4.2006
IVO A. BENDA
P.O.BOX 51
470 06 CESKA LIPA 6
CZECH REPUBLIC
és 2000 kép ( EN ) a neten található meg:
www.cosmic-people.com
www.universe-people.com
www.universe-people.cz
www.vesmirni-lide.cz
www.vesmirnilide.cz
www.andele-svetla.cz
www.andelesvetla.cz
(kőnyen taláható kőnyvtárokba es net kávézókba)
23.4.2006
IVO A. BENDA
P.O.BOX 51
470 06 CESKA LIPA 6
CZECH REPUBLIC
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése