Betty J. Eadie: Átölel a fény - 18.rész

FELÉPÜLÉSEM

Egyre mélyebb búskomorságba merültem. Nem tudtam elfelejteni a szellemi világ szép és békességes helyszíneit, és kimondhatatlanul vágyódtam oda vissza. Ahogy a világ örvénylett körülöttem, félni kezdtem az élettől, időnként már gyűlöltem is, és könyörögtem a halálért. Kértem Istent, hogy vigyen haza, és kértem, kértem, hogy oldozzon fel engem ebből az életből és ismeretlen küldetésemből. Tériszonyom lett, féltem elhagyni a házat. Emlékszem olyan időkre, amikor kinéztem az ablakon a postaládánkra és azt kívántam, bárcsak lenne bátorságom kimenni odáig. Magamba süllyedtem, lassú halállal haldokoltam, és bár Joe meg a gyerekek csodálatosan segítőkészek voltak, tudtam, hogy egyre távolodom tőlük. Végezetül is a családom iránt érzett szeretet mentett meg. Megértettem, hogy az önsajnálatom nem tisztességes velük szemben, hogy ismét be kell kapcsolódnom az életbe, erőt venni magamon, hogy magam mögött hagyjam a szellemi világot, és továbblépjek. Kényszerítettem magam, hogy elhagyjam a házat, és fokozatosan bekapcsolódtam a gyermekeim körüli tevékenységekbe - az iskolai munkába, jótékonysági szolgálatba, egyházi csoportokba, táborozásokba, családi nyaralásba és így tovább. Ez persze nem egyszerre történt, de megint tudtam örülni az életnek. Habár szívem soha igazán nem hagyta el a szellemi világot, az itteni élet iránti szeretetem kivirult és erősebb lett, mint valaha.

Öt évvel halálélményem után felébredt bennem a kívánság, hogy visszamenjek a kórházba, kideríteni, mi is történhetett velem fizikai értelemben azon az éjszakán. Eddig az orvosok nem mondtak semmit, és én soha nem kérdeztem. Addigra néhány barátomnak már beszámoltam az élményeimről, és szinte mindnyájan ugyanazt kérdezték. „De hát az orvosok tudtak róla, hogy meghaltál ?” Nekem nem volt szükségem az orvosok megerősítésére, hogy tudjam, meghaltam - Jézus maga mondta nekem, hogy úgy volt -, de a barátaim több információt igényeltek. Megbeszéltem egy időpontot az orvossal, aki operált, és bementem hozzá az irodájába. A váró tele volt várakozó hölgyekkel, az asszisztense azt mondta, hogy a doktor sokáig rendel. Szégyelltem magam, hogy elrabolom értékes idejét - a többieknek itt nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Mindenesetre vártam, és végre bevezettek a szobájába.

Amikor bejött, megismert, és megkérdezte, miben lehet a segítségemre. Felidéztem neki az operációmat, mondta, hogy emlékszik rá. Aztán elmondtam, fontos lenne tudnom az igazságot bármiféle komplikációról, ami a műtétet követő éjszakán felléphetett. Kérdezte, miért szeretném tudni, erre én elkezdtem részleteket mesélni az élményeimből. Negyvenöt perc telt el így. A váró zsúfolásig volt emberekkel, akik még mindig az orvosra vártak, de ő nem mozdult. Befejeztem az elbeszélést, és megemlítettem, hogy nem jogi szempontok miatt érdeklődöm, csak azt akarom tudni, hogy mi baj volt - nagyon sokat jelentene nekem, ha tudhatnám. Szó nélkül felállt és a kartotékjaihoz ment. Amikor visszajött, könnyekkel volt tele a szeme. Igen, mondta, felléptek komplikációk azon az éjszakán. Egy időre el is vesztettek, de úgy érezte, legjobb, ha nem említ nekem semmit. Aztán tovább magyarázta, hogy mi történt. A műtét alatt bevérzésem volt, és úgy látszik, vérzésre még egyszer sor került később, éjszaka. A halálom idején éppen műszakváltás volt a nővérek között, így magamra hagytak, és mert felügyelet nélkül voltam, nem is tudták pontosan, hogy mennyi ideig lehettem a klinikai halál állapotában. Az orvos és az ápolónő foglalkozott velem, injekciót adtak, még több gyógyszert, és hajnalban intenzív újraélesztést alkalmaztak. Miután meghallgattam az orvost, elégedetten vettem tudomásul, hogy ő meg az ügyeletes személyzet mindent megtett, amit csak tehetett értem.

Megkérdeztem a doktort, miért sír, mire azt válaszolta, hogy ezek a boldogság könnyei. A minap veszítette el egyik közeli rokonát, és reményt merít az én történetemből. Élményem az odaáti világból vigasztalást nyújt neki. Azt is elmondta, emlékszik rá, hogy néhány évvel korábban egy másik páciens hasonló élményeket élt át, melyeknek számos részlete megegyezik az én tapasztalataimmal. Megnyugtató tudnia, hogy az élet nem ér véget a halállal, és hogy újra találkozni fog a családjával. Biztosítottam róla, jó okunk van egy nagyszerűbb életben reménykedni a jelenlegi után - egy olyan életben, amely sokkal csodásabb, mint hinnénk.

Amikor kijöttem az irodából, szabadnak éreztem magam. Fizikai halálom részleteit örökre magam mögött hagytam. És most már őszintén elmondhatom bárkinek, amit mindig is tudtam: valóban meghaltam, és visszatértem.