VISSZATÉRÉSEM
Nem mondta senki, hogy Isten veled. Egyszeriben ott találtam magam ismét a kórteremben. Az ajtó még mindig félig nyitva, a lámpa égett a mosdókagyló fölött, testem pedig az ágyon a takarók alatt. A levegőben álltam, néztem le rá, és tele voltam ellenérzéssel. Hidegnek és nehéznek látszott, és öreg kezeslábasra emlékeztetett, amelyet sárban és mocsokban hempergettek meg. Összehasonlításul: én úgy éreztem magam, mint aki éppen most vett egy hosszú, üdítő zuhanyt, és most fel kell öltenie ezt a nehéz, hideg, sáros öltözéket. De hát tudtam, hogy meg kell tennem - megígértem -, és hogy sietnem kell. Ha még egy percig habozom, elveszítem a bátorságom és elmenekülök. Szellemem gyorsan visszacsúszott a testembe. Amikor megtörtént, a végrehajtás valami természetes folyamatnak tűnt, amelyet kevéssé tudtam befolyásolni.
A test rettenetes súlya és hidegsége elrémítő volt. Egész bensőmben reszketni kezdtem, mintha sokvoltos áramot engedtek volna át rajtam. Ismét éreztem testem fájdalmát, a betegséget, és vigasz-talhatatlanul levert lettem. A szellemi szabadság öröme után ismét a hús foglya voltam.
Ahogy a test csapdájában feküdtem, az én három régi barátom jelent meg ismét az ágyamnál. Az én kedves szerzeteseim, irányító szellemeim jöttek vigasztalni. Olyan rettenetesen gyenge voltam, hogy még üdvözölni sem tudtam őket, ahogy szerettem volna. Ők voltak az én utolsó kapaszkodóim annak a szeretetébe és tisztaságába, ahol jártam, és teljes szívemmel nyúltam volna feléjük, hogy megköszönjem drága és örök barátságukat. Még egyszer el akartam mondani, hogy: „Szeretlek benneteket". De csak könnyekkel telt szemmel tudtam rájuk nézni, és reméltem, hogy megértenek.
Nem kellett beszélni, mindent értettek. És csendben álltak a közelemben, a szemembe néztek, sugározták rám a szeretetet, eltöltöttek azzal a szellemmel, amely minden fájdalmat legyőz. Néhány drága másodpercig néztünk egymás szemébe, és szólt a szív a szívhez. Azokban a pillanatokban azt az üzenetet adták át nekem, amelyet mindig kincsként őrzök mint örökké tartó barátságunk titkos zálogát. Szavaik és jelenlétük igencsak megnyugtatott. Tudtam, hogy nemcsak az érzéseimet ismerik, hanem az új életem útját is, a fájdalmat, amelyet el kell viselnem szeretetük elvesztése miatt, a földi élet ismételt kihívásai miatt, az előttem álló nehéz utak miatt. Meg voltak elégedve elhatározásommal, hogy visszajövök a Földre. Helyesen döntöttem. „De most - mondták - pihenj egy darabig." És rendkívüli békés és megnyugtató érzést árasztottak felém. Ez elborított, s abban a pillanatban mély, gyógyító álomba merültem. Ahogy belemerültem az álomba, úgy éreztem, hogy szépségbe és szeretetbe burkoltak.
Nem tudom, mennyi ideig aludtam. Amikor ismét kinyitottam a szememet, hajnali két óra volt. Több mint négy óra telt el a halálom óta. Hogy mennyi időt töltöttem ebből a szellemvilágban, azt nem tudom, de a négy óra nem tűnt közel sem elég hosszúnak mindahhoz képest, ami velem történt. Nem tudtam, hogy bármilyen orvosi tevékenységet végeztek volna körülöttem, hogy újraélesszenek, vagy hogy egyáltalán valaki járt-e bent, hogy megnézzen. Pihentnek éreztem most magam, de még mindig nem tudtam lerázni a mélységes depressziót. Aztán elkezdtem újraélni az élményeimet, hagytam, hogy átjárják az elmémet, és csodálkozás töltött el, hogy tulajdonképpen meglátogattam a világ Megváltóját, és ő a karjaiba vett. Erősebbnek kezdtem érezni magam, amikor visszaemlékeztem arra a tudásra, amelyet az ő jelenlétében kaptam, és tudtam, hogy az ő fénye továbbra is erőt és nyugalmat fog adni a szükség óráiban.
Már-már ismét behunytam a szemem, hogy álomba merüljek, amikor mozgást észleltem az ajtóban. Megpróbáltam a könyökömre emelkedni, hogy jobban odalássak, és egy kis teremtmény dugta be a fejét. Félelmemben visszalapultam. Aztán egy másik jelent meg. Groteszk, és egyben az elképzelhető legrejtélyesebb külsejű figurák voltak. Öten jöttek be az ajtón, és engem megbénított a félelem. Félig emberi, félig állati jelenségek voltak - alacsony, izmos lények hosszú karmokkal vagy körmökkel, és vad, bár emberi pofával. Acsarkodva, morogva és sziszegve közeledtek hozzám. Tele voltak gyűlölettel, és én tudtam, hogy meg akarnak ölni. Megpróbáltam sikítani, de vagy túlságosan gyenge voltam, vagy túlságosan megbénított a félelem ahhoz, hogy mozdulni tudjak. Teljesen kiszolgáltatott voltam, ahogyan egy-két méternyire megközelítették az ágyat.
Hirtelen egy hatalmas fénykupola, mintha csak üvegből lenne, ereszkedett le rám, és a teremtmények támadásba lendültek, láthatóan felismerve, hogy ez fenyegető rájuk nézve. A kupola megvédett engem rettenetes ütéseiktől, megpróbáltak rámászni, hogy jobb támadási pontot találjanak. De a kupola túl magas volt, nem tudtak felmászni rá, és ettől egyre csalódottabbak lettek. Üvöltöztek, átkozódtak, sziszegtek és köpködni kezdtek. Én teljesen rémült voltam ágyam fogságában. A teremtmények kitartóak voltak, és én nem tudtam, hogy a kupola kitart-e. Azt se tudtam, hogy miből van.
Amikor már azt hittem, nem bírom tovább, hogy a félelem teljesen úrrá lesz rajtam, az én három imádkozó angyalom, a szerzetesek léptek ismét a terembe, és a lények menekültek. Az angyalok azt mondták, hogy ne féljek, védelem alatt állok. Elmondták, hogy az ördög dühös lett a döntésem miatt, hogy visszatérek a Földre, és ezeket a hatalommal bíró démonokat küldte, hogy pusztítsanak el. Elmagyarázták, hogy a kupola fölöttem és körülöttem marad további életemben. Azt is mondták, meglehet, hogy a démonok megpróbálnak elkapni megint, és lehet, hogy látni vagy hallani fogom őket a jövőben is, de a kupola meg fog védeni. „Azt is tudd meg - mondták -, hogy mi mindig a közeledben vagyunk, hogy segítsünk és bátorítsunk". Néhány pillanat múlva, a legnagyobb bánatomra, a barátok elmentek.
Ez volt az utolsó találkozásom az én három irányító angyalommal. Én szeretettel hívom őket a szerzeteseimnek, de tudom, hogy ők az örökkévalóságban az én három legközelebbi barátom. Örömmel és remegő szívvel várom azt a napot, amikor ismét átölelhetjük egymást, és feleleveníthetjük örökkévaló barátságunkat.
A démonok ismét előjöttek, amikor az angyalok elmentek, de a kupola távol tartotta őket. A telefonért nyúltam, felhívtam a férjemet, és elkezdtem neki magyarázni, hogy démonok vannak a szobámban. Úgy gondolta, hogy hallucinálok, és az egyik lányunkra bízta, hogy beszélgessen velem telefonon, míg ő gyorsan a kórházhoz robogott. Tíz perccel később Joe belépett az ajtón. Ő nem láthatta a lényeket a szobában, hát odajött az ágyam mellé, és fogta a kezem, míg én megpróbáltam elmesélni neki, hogy mi történt. A teremtmények hamarosan lemondtak rólam, ismét elmentek, és vissza se jöttek azon az éjszakán. Megkönnyebbültem, és kezdtem megnyugodni. Aztán megpróbáltam mesélni Joe-nak a halálélményemről. Nem mentem bele nagyon a részletekbe, de ő megértette, hogy valami jelentős dolog történt, és tele volt szeretettel és együttérzéssel irántam. Lehet, hogy az angyalok elmentek, de most ott volt Joe, nyugtatóan és védelmezően. Meglehet, hogy az a szeretet, amely belőle áradt, nem volt olyan erőteljes, mint az angyaloké vagy Krisztusé, de akkor is csodálatos volt, és igen megnyugtató. Meglehet, hogy az a szeretet, amelyet mi halandók érzünk egymás iránt, tökéletlen, de még úgy is nagy gyógyító és megtartó ereje van.
Amíg Joe ott tartózkodott mellettem, szellemem ki-be járt a két világ között, mintha a visszatérésem nem lett volna tökéletes. Emlékszem, hogy orvosok és ápolónők dolgoztak rajtam; nem tudom, hogy mit végeztek, sőt azt sem, hogy mennyi ideig voltak ott, de éreztem erőfeszítéseik feszültségét és nyugtalanságát. Ez alatt az idő alatt továbbra is láttam a szellemvilágot, s számos csodás dolgot tekintettem meg - mind ebből, mind a másik világból. Aztán még egy hatalmas élményben volt részem, nem látomás, hanem látogatás formájában.
Egy szépséges kislány jött be a szobába. Két-három éves lehetett, és az egyetlen gyermek, akit szellemként láttam. Aranyszínű fény áradt belőle, megvilágítva a szobát, amerre csak ment. Szemlátomást rendkívül vonzódott Joe-hoz, és amikor az orvosok és ápolónők egy pillanatra kimentek a szobából, megkérdeztem a férjem, hogy látja-e őt. Nem látta. A kislány olyan bájos volt, mint egy balerina, szinte a lábujjai hegyén járt, és apró mozdulatokat tett, mintha táncolna. Meg voltam lepve közvetlenségén, természetességén és báján. Odament Joe-hoz, és ráállt a cipője orrára. Ott egyensúlyozott a lábán, míg a másik lábát hátralendítette, mint egy táncosnő, és előrehajolt, hogy elérje Joe nadrágzsebét. Egészen megbűvölt ez a mozdulat. Kérdeztem, hogy mit csinál. Megfordult és nevetett, huncutul mosolygott, és én tudtam, hogy hallott engem. De nem válaszolt. Érzékeltem belső örömét, a tiszta, kibuggyanó boldogságot, ami belülről eltöltötte. Aztán eltűnt a szemem elől, és többé nem jelent meg, de én tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni.
Az elkövetkező néhány órában ápolónők és orvosok jártak ki-be, ellenőrizni engem. Jóllehet sokkal több figyelmet szenteltek nekem, mint az elmúlt éjszaka, sem Joe, sem én nem osztottuk meg az élményeinket velük. Másnap reggel az egyik orvos azt mondja: „Valóban nehéz éjszakája lehetett. El tudja mondani, hogy mit élt át ?” Úgy találtam, hogy nemigen mondhatom el, és ezért azt mondtam, hogy rémálmaim voltak. Felfedeztem, hogy nagyon nehéz beszélnem a túlvilági utamról, és nem sokkal előbb még Joe-val sem akartam közölni többet. Úgy tűnt, ha elmesélem, felhígul az átélés. Az élmény szent volt. Néhány hét eltelt, és én többet is elmondtam Joe-nak és az idősebb gyerekeknek. Nyomban mellém álltak, kibeszélték belőlem a félelmet, hogy elmondjam a családomnak, mi történt velem. Rengeteg tanulnivalóm és fejlődnivalóm volt az előttem álló években. Tulajdonképpen az elkövetkezők lesznek életem legnehezebb évei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése