Betty J. Eadie: Átölel a fény - 15.rész

A FÉRFIAK TANÁCSA

Kísérőim és én még mindig a kertben voltunk, és amikor ismét felismertem a környezetemet, a Föld képe eltűnt előlem. A kertből egy nagy épületbe vezettek. Amikor beléptünk, mély benyomást tettek rám a ház részletei és különleges szépsége. Ott az épületek tökéletesek; minden vonal és szöglet és minden részlet tökéletesen illeszkedik az egészhez, a teljesség és a magától értetődőség érzését kelti. Minden építmény, minden alkotás művészi munka ott.
Egy terembe vezettek, amely különleges módon és különleges célra épült. Belépve egy csoport férfit láttam ülni egy vese alakú asztal hosszabbik oldala mentén. Odavezettek, és meg kellett állnom velük szemben az asztal belső oldalán. Egy valami azonnal meglepett: tizenkét férfi volt ott - férfiak -de nők nem.
Mint meglehetősen független gondolkodót, érzékenyen érintett a nők szerepe a világban. Fontosnak tartottam az egyenlőséget és azt, hogy igazságosan bánjanak a nőkkel. Nagyon szilárd véleményem volt a képességeikről a férfiakkal való összehasonlításban, hogy tudniillik a legtöbb kérdésben ugyanúgy megállják a helyüket. Kedvezőtlen véleményem is lehetett volna erről a Férfiak Tanácsáról, amelyben nem szerepeltek nők, de már korábban megtanultam újfajta nézőpontból szemlélni a férfiak és a nők különböző szerepét. Erre az ismeretre korábban tettem szert, akkor, amikor a Föld teremtését szemléltem. Akkor láttam a különbséget Ádám és Éva között. Megmutatták nekem, hogy Ádám sokkal elégedettebb volt az Édenkert körülményeivel, míg Éva sokkal nyughatatlanabb volt. Megmutatták, hogy Éva annyira kétségbeesetten szeretett volna anya lenni, hogy ezért még a halált is hajlandó lett volna vállalni. Éva nem „esett" kísértésbe, amennyiben tudatos elhatározással hozta létre a várandósságához szükséges körülményeket, és az ő kezdeményezése volt az is, ami végül is Ádámot rábírta, hogy elvegye a gyümölcsöt. Azzal, hogy leszakították a gyümölcsöt, az emberiséget halandóvá tették, ennek következtében szükségszerűen vannak gyermekeink - de meg is kell halnunk.
Láttam Isten szellemét Éván nyugodni, és megértettem, hogy a nők szerepe mindig is különleges lesz a világban. Láttam, hogy a nők érzelmi felépítése lehetővé teszi, hogy a szeretet iránt fogékonyabbak legyenek, és hogy Isten szelleme még teljesebben nyugodjék meg rajtuk. Megértettem, hogy anyai szerepük, minthogy alkotók, a szó szoros értelmében különleges kapcsolatba hozta őket Istennel.
Megismertem a veszélyt is, amely a sátán részéről fenyegeti a nőket. Láttam, hogy ugyanúgy csábít a világban, mint ahogy tette ezt az Éden-kertben. Megpróbál tönkretenni családokat, és ezzel az emberiséget, a nők elcsábításával. Ez nyugtalanná tett, de tudtam, hogy igaz. Terve nyilvánvalónak tűnt. A nőket nyughatatlanságukon át támadja meg, felhasználva érzelmeiket - ugyanazokat az érzelmeket, amelyek lökést adtak Évának, hogv cselekedjék, amikor Ádám nagyon is elégedett volt a helyzetével. Felismertem, hogy a férj és a feleség közötti viszonyt támadja meg, eltávolítja a házaspárt egymástól, a szexet és a vágyat használva fel vonzerőként, hogy lerombolja az otthonukat. Láttam, miként mennek tönkre a gyerekek a szétzilált otthonokban, és hogy miként nehezedik az asszonyokra a félelem és talán a bűntudat is - bűntudat, minthogy látják széthullani családjukat, és a félelem a jövő miatt. A sátán pedig ezt a félelmet és bűntudatot használja fel, hogy tönkretegye az asszonyokat és Isten által kijelölt földi feladatukat. Elmondták, hogy ha egyszer a sátán megnyerte az asszonyokat, a férfiak könnyen követik őket. Így kezdtem megérteni a különbséget a férfiak és a nők szerepe között, és egyúttal megértettem e szerepek szükségességét és szépségét is.
Ebben az új szemléletben nem volt többé kifogásom az ellen, hogy a Tanács kizárólag férfiakból áll. Elfogadtam tényként, hogy nekik is megvan a szerepük, mint ahogy nekem is. A férfiak szeretetet sugároztak felém, és azon nyomban megbékélve tekintettem rájuk. Összehajoltak, hogy tárgyaljanak egymással. Aztán az egyikük beszélni kezdett hozzám. Azt mondta, hogy idő előtt haltam meg, és vissza kell térnem a Földre. Éreztem a szavaikból, fontosnak tartják, hogy visszatérjek a Földre, mert missziót kell teljesítenem, de a szívemben ellenállás volt. Ez az én otthonom, és úgy éreztem, nem tudnak olyat mondani, ami meggyőzne arról, hogy el kell hagynom. A férfiak ismét tanácskoztak, és megkérdezték, akarom-e áttekinteni az életemet. A kérdésben szinte parancsot éreztem. Haboztam; senki nem kívánja halandó múltját áttekinteni a tisztaságnak és szeretetnek ezen a helyén. Azt mondták, fontos lenne megnéznem, így hát beleegyeztem. Fény jelent meg az egyik oldalon, és a Megváltó szeretetét éreztem magam mellett.
Egy lépést balra léptem, hogy lássam az áttekintést. Azon a helyen zajlott le, ahol az előbb álltam. Különösen éles hologramoknak tekinthető formákban jelent meg az életem előttem, de rendkívüli sebességgel. Magam is meglepődtem, hogy ennyi információt ilyen gyorsasággal fel tudok fogni. Sokkal többet voltam képes felfogni és befogadni, mint amennyire életem eseményeiből egyáltalán emlékeztem. Nemcsak a saját érzéseimet éltem át újra az egyes eseményekkel kapcsolatban, hanem azokat az érzéseket is, amelyeket a körülöttem lévők éreztek, átéltem a velem kapcsolatos gondolataikat és érzéseiket is. Voltak alkalmak, amikor egyes dolgok valamilyen új módon világosodtak meg előttem. „Igen - mondtam magamban. - Ó, igen. Most már értem. Jé, ki gondolta volna ? Hát persze, így van értelme." Aztán láttam a csalódásokat is, amelyeket másoknak okoztam, és összehúztam magam, amikor az ő csalódottságérzésük eltöltött, és bűntudat fogott el. Felismertem minden szenvedést, amit én okoztam, és magam is átéreztem. Reszketni kezdtem. Láttam, hogy mennyi bánatra adott okot rossz természetem, és szenvedtem a szomorúságtól. Láttam önzésemet, és a szívem feloldozásért sírt. Hogy is lehettem ilyen nemtörődöm ?
Mind e fájdalmak közepette megéreztem, amint áradt felém a Tanács szeretete. Megértően és megbocsátással nézték életemet. Mindent figyelembe vettek velem kapcsolatban; miképpen nevelkedtem, mire tanítottak, milyen fájdalmakban volt részem másoktól, és milyen lehetőségeket nyújtottak nekem vagy vontak meg tőlem. Tudatossá vált bennem, hogy a Tanács nem ítélkezik felettem, én magam ítélem meg magamat. E férfiak szeretete és szánakozása teljes volt. Belátásuk irántam egy percre sem csökkent. Különösen hálás voltam szeretetükért, amint életem áttekintésének következő fázisa vonult el előttem.
Megmutatták nekem a „hullámkeltési effektust", amint azt leírták. Láttam, hogy milyen gyakran voltam rossz emberekhez, és hogyan fordultak azok mások felé, és követték el ugyanazt a rosszat. És ez a lánc folytatódott egyik áldozattól a másikig, mint afféle dominó-kör, amíg csak vissza nem érkezett a kiindulóponthoz, az elindítóhoz. A hullámlökések elindultak, majd visszatértek. Sokkal több embert bántottam meg, mint amennyiről tudtam, és fájdalmam megsokszorozódott, elviselhetetlenné vált.
A Megváltó hozzám lépett, csupa megértéssel és szeretettel. Szelleme erőt adott nekem, ő pedig azt mondta, hogy túlságosan kritikusan ítélem meg magamat. „Túl kemény vagy önmagadhoz" -mondta. Aztán megmutatta nekem a hullámkeltési effektus ellenkező oldalát. Láttam, amint valami kedveset tettem, az önzetlenségnek valami egyszerű esete volt ez, és ismét láttam, ahogy a hullámok elindulnak. A barátnőm, akivel kedves voltam, válaszul kedves volt egy másik barátjával, és a lánc folytatódott. Láttam, hogyan erősödik fel a szeretet és a boldogság mások életében annak az én egyszerű kis cselekedetemnek a nyomán. Láttam boldogságukat megnövekedni, és ennek életükre gyakorolt elég jelentős pozitív hatását. Fájdalmamat öröm váltotta fel. Éreztem a szeretetet, amelyet ők éreztek, és éreztem az örömüket is. S mindez egyetlen aprócska kedvességből eredt. Egy erőteljes gondolat ragadott meg, és én újra meg újra ismételtem magamban: „Valóban a szeretet az egyetlen dolog, ami számít. Valóban az egyetlen dolog, ami számít, és a szeretet öröm !” Eszembe jutott az Írás, amikor azt mondja; „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek" (János 10: 10), és a lelkem eltelt e bőség örömével.
Olyan egyszerűnek látszott. Ha kedvesek vagyunk, örömben lesz részünk. És hirtelen elém állt a kérdés: „Miért nem tudtam én ezt eddig ?” Jézus vagy a férfiak egyike felelt, és a válasz mélyen belém vésődött. A lelkem legmélyére hatolt, mindörökre megváltoztatva nézetemet a megpróbáltatásokról és az ellenszegülésről. „A Földön éppúgy szükséged van a negatív tapasztalatokra, mint a pozitívakra. Mielőtt részed lehetne az öröm érzésében, meg kell ismerned a bánatot."
Most hát minden tapasztalatom új értelmet kapott. Rájöttem, hogy igazi tévesztések nem is történtek életemben. Minden élmény eszköz volt számomra a növekedéshez. Minden kellemetlen élmény lehetővé tette, hogy jobban megértsem önmagamat, amíg csak el nem tudom kerülni ezeket az átéléseket. S ugyanakkor láttam magamban megnövekedni a mások megsegítésére való készséget. Sőt azt is láttam, hogy számos élményemet az őrangyalok „hangszerelték". Az egyik tapasztalat szomorú volt, a másik örömteli, de mindegyiket úgy tervezték, hogy az ismeret magasabb szintjére emeljen. Láttam, hogy az őrangyalok velem maradtak a megpróbáltatásaim során, a tőlük telhető minden módon segítségemre voltak. Egyszer sok őrangyal vett körül, máskor csak néhány, szükség szerint. Életem áttekintése során láttam, hogy ugyanazt a hibát gyakran megismételtem, ugyanazt a bántó tettet újra és újra elkövettem, míg végre megtanultam a leckét. De azt is láttam, hogy mennél többet tanulok, a lehetőségeknek annál több ajtaja nyílik meg előttem. És szó szerint megnyíltak. Számos dologról, amelyekről azt hittem, hogy magamtól tettem, kimutatták, hogy isteni segítség teljesítette ki.
Így aztán az áttekintés negatív élményből hamarosan igen pozitívra változott. Önmagamat is megváltozott szemszögből, bűneimet és gyengéimet többdimenziós fényben láttam. Igen, fájdalmasak voltak számomra és mások számára is, de alkalmat nyújtottak a tanulásra és arra, hogy he-lyesbítsem gondolkodásomat és viselkedésemet. Megértettem, hogy a megbocsátott bűnök eltöröltetnek. Olyan ez, mintha egy újfajta felismeréssel, az élet új irányulásával el lennének törölve. Ez az újfajta felismerés aztán elvezet engem a bűn természetes eltörléséhez. És jóllehet a bűn eltöröltetik, az élmény nevelő hatása megmarad. Ilyen módon a megbocsátott bűn segít a növekedésben, és fejleszti azt a képességemet, hogy másokon segítsek.
Ez a megnövekedett tudás megmutatta a szükséges távlatot, hogy igazán meg tudjak bocsátani önmagamnak. És felismertem, hogy minden megbocsátás az önmegbocsátásból ered. Ha nem tudok megbocsátani önmagamnak, akkor képtelen vagyok igazán megbocsátani másoknak. És meg kell bocsátanom másoknak. Amit adok, azt kapom. Ha megbocsátást akarok, megbocsátást kell adnom. Azt is láttam, hogy a másokban leginkább megbírált - és legkevésbé megbocsátott - viselkedés szinte ugyanaz volt, amit én is gyakoroltam, vagy féltem, nehogy én is így tegyek. Megrettentem saját gyengeségeim másokon látott példájától, vagy a saját lehetséges gyengeségeimtől.
Láttam, hogy milyen romboló lehet az evilági dolgok utáni vágyódás. Minden valóságos növekedés szellemi síkon zajlik, és a világi dolgok, mint a birtoklás és a zabolátlan étvágy, tompítja a szellemet. Isteneinkké válnak, a húshoz kötöznek bennünket, és többé nem tudjuk szabadon átélni a növekedést és örömöt, amelyet Isten szán nekünk.
És ismét elmondták, ezúttal nem szavakkal, hanem megértetve, hogy az életben a legfontosabb dolog úgy szeretni másokat, mint önmagamat. De ahhoz, hogy úgy szeressek másokat, mint önmagamat, először magamat kell valóban szeretni. Krisztus szépsége és fénye bennem volt - ő látta ! -, és most nekem is fel kellett kutatnom és megtalálnom magamban. Mintha csak egy parancs lett volna, éppen ezt tettem, és így megláttam, hogy elnyomtam önmagamban saját lelkem eredeti szeretetét. Hagynom kell, hogy ismét sugározzék, mint egykor.
Életem áttekintése véget ért, és a férfiak csendben ültek, tökéletes szeretetüket árasztva felém. A Megváltó ott volt az ő fényében, mosolyogva, haladásommal elégedetten. A férfiak ekkor ismét összedugták a fejüket, majd odafordultak hozzám. „Nem fejezted be a küldetésedet a Földön - mondták. Vissza kell menned. De nem fogunk kényszeríteni, a döntés a tiéd."
Habozás nélkül mondtam: „Nem, nem. Nem mehetek vissza. Én ide tartozom. Ez az én otthonom." Szilárdan álltam, tudván, semmi sem bírhat rá, hogy a távozás mellett döntsek.
A férfiak egyike szólt, ugyancsak határozottan: „Befejezetlen a munkád. Legjobb, ha visszatérsz."
Nem fogok* visszamenni. Már mint gyermek megtanultam, hogyan kell megnyerni egy csatát, és most bevetettem minden fortélyomat. Levetettem magam és sírni kezdtem. „Nem megyek vissza - bömböltem - , és senki nem vehet rá ! Itt maradok, ahova tartozom. Elegem van a Földből !”
Jézus nem messze állt tőlem, valamivel jobbra, és még mindig árasztotta ragyogó fényét. Most előrejött, és éreztem együttérzését. De az együttérzése keveredett egyfajta derűvel, még mindig örömét lelve bennem, megértve a helyzetemet, és én éreztem az ő empátiáját maradni vágyásommal kapcsolatban. Felkeltem, ő pedig így szólt a Tanácshoz: „Mutassuk meg neki, hogy mi a küldetése." Aztán visszafordult hozzám és így szólt: „Úgy hozzuk a tudomásodra a küldetésedet, hogy világosabb lehessen a döntésed. Utána azonban döntened kell. Ha visszatérsz a földi életedbe, akkor a küldetésed és sok minden, amit itt láttál, ki fog törlődni az emlékezetedből."
Vonakodva egyeztem bele, és megmutatták küldetésemet.
Azután már tudtam, hogy vissza kell jönnöm. Bármennyire visszautasítanám is, hogy otthagyjam a szeretet és fény dicsőséges világát a nehézségek és bizonytalanságok világáért, küldetésem szükségessége kényszerít, hogy visszatérjek. De előbb ígéretet kaptam minden jelenlévő személytől, beleértve Jézust is. Megígértettem velük, hogy mihelyt befejeztem küldetésemet, hazahoznak ide. Egy perccel sem akarok több időt tölteni a Földön, mint amennyi szükséges. Az én otthonom náluk van. Elfogadták a feltételeimet, és elindítottak a visszatérés útján.
A Megváltó aztán odajött hozzám és elmondta, hogy mennyire meg van elégedve a döntésemmel. Figyelmeztetett, hogy ha visszatérek a Földre, nem fogok emlékezni rá, mit láttam a küldetésemre vonatkozóan. „Amíg a Földön vagy, ne azt firtasd, hogy mi a küldetésed - mondta -, arra sor kerül majd a maga idejében."
„Ó, milyen jól ismer" - gondoltam. Tudtam, hogy ha a Földön visszaemlékezem a küldetésemre, akkor elvégzem, amilyen gyorsan, és valószínűleg amilyen hatástalanul csak lehet. Minden a Megváltó szavai szerint történt. Küldetésem részletei kitörlődtek az emlékezetemből. Még egy célzás se maradt, és különös, nem is kívánom firtatni. Az Úr ígéretének - hogy mihelyt a küldetésem befejeztem, nyomban visszahoz ide, utolsó szavai még itt csengenek a fülemben: „A földi napok rövidek. Nem leszel sokáig ott, és vissza fogsz térni ide."