Betty J. Eadie: Átölel a fény - 11.rész

VILÁGOK

Emlékezetemet még tágabbra nyitották, mint korábban, hogy visszanyúlhassak a Földünk megteremtésén túli örökkévalóságokba. Emlékeztem rá, hogy Isten számos világ és galaxis teremtője, sőt felfogóképességünkön túli birodalmaké, és látni akartam ezeket. Ahogy a kívánság felmerült, gondolataim erővel töltöttek el, és elragadtattam a kertből. Ezúttal két különböző fénylény kisért el, akik egyúttal vezetőim lettek. Szellemtestünk ellebbent barátaink közül, ki az űr feketeségébe.

Sebességünk növekedett, és éreztem a repülés izgalmát, azt tehettem, amit akartam, mehettem, ahová vágytam. Haladhattam gyorsan - hihetetlenül gyorsan -, vagy mehettem lassan. Élveztem a szabadságot. Beléptem az űr végtelenségébe, és rájöttem, hogy ez nem üres. Szeretettel és fénnyel volt tele - Isten szellemének kézzelfogható jelenlétével. Lágy, kellemes hangot hallottam, távoli, de megnyugtató hangot, amely boldoggá tett. Zenei hanghoz hasonlított, mégis egyetemes volt, és mintha betöltötte volna a teljes űrt körülöttem. Ezt egy másik hang követte, más magasságban, és hamarosan felismertem egy dallamfélét - egy végtelen kozmikus éneket -, amely elcsendesített és megnyugtatott. A hangok lágy rezgést idéztek elő, és amint megérintettek, tudtam, hogy gyógyító erővel bírnak. Tudtam, hogy bármi, amit ezek a hangok megérintenek, részesülni fog gyógyító erejükből, szellemi feloldásként hatottak, a szeretet kifejezéseként, amely gyógyír a megtört lelkeknek. A velem utazó kísérőktől megtudtam, hogy nem minden zenei hang gyógyító - hogy egyes hangok képesek negatív érzelmi választ kelteni bennünk. Most értettem meg, hogy a Földön ezeket a negatív zenei hangokat a sátán használja fel, s ezek valóban képesek testi és lelki betegséget okozni nekem.

Abból, ami ezután következett, jó néhány részlet elillant már emlékezetemből, de számos benyomás megmaradt. Úgy tűnt, mintha hetek, sőt hónapok teltek volna el Isten számos teremtésének meglátogatásával. Utazás közben minduntalan éreztem Isten szeretetének megnyugtató jelenlétét. Úgy érzékeltem, hogy „visszajöttem" eredeti környezetembe, és csupán azt teszem, ami természetes. Beutaztam számos más világot - olyan bolygókat, mint amilyen a miénk is, csak tán ezek ragyogóbbak voltak, s valamennyit értelmes lények népesítették be. Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, és ő a végtelen teret értünk töltötte be. Jókora távolságokat utaztam be, miközben tudtam, hogy a most látott csillagok a Földről nem láthatók. Láttam galaxisokat, és könnyűszerrel átutaztam rajtuk, szinte az egyidejűség sebességével, meglátogattam világaikat, és megismertem Isten még több gyermekét, szellemi fivéreinket és nővéreinket. És ez az egész nem volt más, mint emlékezés, újra ráébredés. Tudtam, hogy jártam már ezeken a helyeken.

Sokkal később, amikor már visszatértem halandó testembe, becsapottnak éreztem magam, mert nem sikerült visszaidéznem ennek az élménynek a részleteit, de az idő múlásával megértettem, hogy erre a feledékenységre a saját érdekemben volt szükség. Ha vissza tudtam volna emlékezni a látott dicső és tökéletes világokra, akkor állandó csalódottságban élnék, és ez megzavarná saját Isten adta megbízatásomat.

A becsapottság érzése félelemmel vegyes tiszteletnek és az élmény miatti mélységes hálának adott helyet. Nem kellett volna, hogy Isten megmutogasson nekem más világokat, és nem kellett volna hagynia, hogy emlékezzem rájuk. Kegyelméből azonban nagyon sokat kaptam, olyan világokat láttam, amelyeket leghatalmasabb teleszkópjainkkal sem tudunk észlelni, és megismertem a szeretetet, amely ott is létezik.