Betty J. Eadie: Átölel a fény - 10.rész

A FOGADÁS

Szellemlények egy csoportja lépett be most a kertbe. Sokan lágy pasztellszínű köpenyt viseltek, talán a helynek és az alkalomnak megfelelően. Körülvettek, és én úgy éreztem, azért gyülekeznek, hogy valamiféle avatási ünnepséget rendezzenek nekem. Meghaltam (vagy fokozatot nyertem, úgy tűnt, az ő kifejezésük erre utalt), és ők azért jöttek, hogy üdvözöljenek. Az arcuk örömtől sugárzott, mintha egy gyermekre tekintenének, aki valami hihetetlenül finom dolgot most kóstol meg életében először. Rájöttem, hogy emlékszem mindnyájukra a földi életemet megelőző időből; odafutottam hozzájuk, megöleltem és megcsókoltam mindegyiküket. Az én irányító angyalaim - az én drága szerzetes barátaim - ismét itt voltak, őket is megcsókoltam.

Amint érzékeltem egyenként a szellemüket, megértettem, hogy az én támogatásomra vannak ott. Kísérőim, akik továbbra is vezetőimként tevékenykedtek, most elmondták, hogy idejekorán haltam meg, és hogy ez nem igazi avatási ünnepség, hanem csak megmutatják nekem, hogy miként fognak fogadni, ha majd a megfelelő időben visszatérek. Nagyon boldogok, hogy láthatnak és támogathatnak, de tudják, hogy vissza kell mennem. Aztán magyarázatot kaptam a halálról.

Amikor „meghalunk", mondták vezetőim, nem mást tapasztalunk, mint egy másik állapotba való átmenetet. Szellemünk kisiklik a testből, és a szellemi birodalomba költözik. Ha a halál traumati-kus, akkor a szellem hirtelen hagyja el a testet, néha még az is előfordul, hogy a halál beállta előtt. Ha például valaki balesetet szenved vagy megég, a szellemét kiemelik a testéből, még mielőtt nagy fájdalmakat élne át. A test tulajdonképpen még élőnek látszik néhány pillanatig, de a szellem addigra már elhagyta, és nyugalmi állapotba került.
Halálunkkor lehetőséget kapunk a választásra, hogy maradjunk-e a Földön, amíg testünket el nem temetik, vagy menjünk tovább, mint ahogy én tettem, arra a szintre, amelyre a szellemünk felnövekedett. Megértettem, hogy a fejlődésnek számos szintje van, és mi mind arra a szintre fogunk kerülni, amelyen a legkellemesebben érezzük magunkat. A legtöbb szellem úgy dönt, hogy a Földön marad egy rövid ideig, és vigasztalja szeretteit; a család sokkal több keserűséget él át, mint az eltávozott. A szellemek néha hosszabb ideig is maradni akarnak, ha a szeretteik kétségbe vannak esve. Maradnak, hogy segítsék a szeretteik szellemi gyógyulását.

Azt is elmondták, hogy imáink áldást hoznak mind a szellemlényeknek, mind pedig a földi lényeknek. Ha okkal féltjük egy eltávozott szellemét, ha okkal hisszük, hogy átmenete nehéz vagy idő előtti, imádkozhatunk érte, és szellemi segítséget nyújthatunk neki.

Megmondták nekem, hogy fontos ismereteket szerezni a szellemről még a testi állapotunkban. Minél több ismeretet szerzünk ott, annál messzebbre és gyorsabban jutunk előre itt. Az ismeret vagy a hit hiánya miatt egyes szellemek valósággal foglyai ennek a Földnek. Egyesek, akik ateistaként halnak meg, vagy azok, akiket fösvénység, testi kívánságok vagy más földi megkötöttségek fűznek a világhoz, igencsak nehezen lépnek tovább, és a földhöz kötöttek maradnak. Gyakran hiányzik belőlük a hit és az erő, hogy elérjék, sőt néhány esetben hogy egyáltalán felismerjék azt az energiát és fényt, amely Istenhez vonz bennünket. Ezek a szellemek addig maradnak a Földön, amíg meg nem tanulják elfogadni az őket körülvevő nagyobb erőt, és el nem tudják engedni a világi dolgokat. Amikor abban a bizonyos fekete masszában voltam, mielőtt a Fény felé mozdultam, éreztem ilyen ingadozó lelkek jelenlétét. Addig tartózkodhatnak ott annak szeretetében és melegében, amíg csak akarnak, élvezve annak gyógyító hatását, de végül megértik, hogy tovább kell menniök, hogy hozzájuthassanak Isten nagyobb melegéhez és biztonságához.

Az ismeretek között azonban nincs jelentősebb annál, hogy megismerjük Jézus Krisztust. Elmondták nekem, hogy ő a kapu, amelyen át mindnyájan visszatérünk. Ő az egyetlen kapu, amelyen visszatérhetünk. Akár itt szerzünk tudomást Jézus Krisztusról, akár a szellemi létünk során, végső soron el kell őt fogadnunk, és meg kell hajolnunk szeretete előtt.

Barátaim a kertben telve voltak szeretettel, amint körülálltak és megértették, hogy még nem akarok visszamenni, hanem szeretnék még többet látni. Csakhogy kedveskedjenek nekem, még több dolgot mutattak meg.