Betty J. Eadie: Átölel a fény - (07).rész

HALÁLOM

Megint elaludhattam egy időre, de nem hosz-szúra, mert úgy láttam, hogy az óra még mindig fél tízet mutat. Aztán hirtelen a legkülönlegesebb érzéssel felébredtem. Valahogy az ösztönöm közeledő veszélyre figyelmeztetett. Körülnéztem a szobában. Az ajtót félig behúzták. A lecsökkentett fény még világított a kis mosdó fölött az ajtó mellett. Riadtan ébernek éreztem magam növekvő félelmemben. Az érzékeim azt mondták, hogy egyedül vagyok, és érzékeltem, hogy egyre gyengül és gyengül a testem. A zsinór felé nyúltam az ágyam mellett, azzal a szándékkal, hogy hívom az ápolónőt. De akárhogy próbáltam, nem jutottam el a mozdulatig. Egy rémisztően süllyedő érzés vett rajtam erőt, mintha csak az utolsó csepp véremet szívnák ki belőlem. Lágy zúgó hangot hallottam a fejemben, és tovább süllyedtem, amíg csak mozdulatlanná és élettelenné nem vált a testem. Aztán egy energiahullámot éreztem. Szinte olyan volt, mintha valami megpattant vagy kieresztett volna bennem, és mintha valami hatalmas mágnessel a szellememet hirtelen kihúzták volna a mellkasomon keresztül fölfelé. Az első benyomásom az volt, hogy szabad vagyok. Semmi természetellenes nem volt ebben az élményben. Az ágyam fölött, a mennyezet közelében lebegtem. Szabadságérzetem határtalan volt, és úgy tűnt, mintha mindig is így lett volna. Megfordultam, és egy testet láttam feküdni az ágyon. Érdekelt, hogy ki lehet az, és nyomban ereszkedni kezdtem lefelé. Mint egy alacsonyan szálló repülőből, jól felismertem egy halott testet, és amint közelebb kerültem az arcához, láttam, hogy élettelen. Aztán felismertem, hogy a saját holttestem az. Hogy az én testem fekszik az ágyon. Hátra se hőköltem tőle, és nem ijedtem meg. Csak egyfajta rokonszenvet éreztem iránta. Fiatalabbnak és csinosabbnak tűnt, mint amire emlékeztem, és most halott. Olyan volt, mintha levetettem volna valami használt ruhát, és örökre félredobtam volna. Ami persze szomorú dolog, mert még jó állapotban volt. Még egy jó csomó mindenre lehetett volna használni. Felfedeztem, hogy még sohasem láttam magamat három dimenzióban, mindig csak a tükörben, ami csupán egysíkú felület. De a szellem szeme több dimenzióban lát, mint a halandó testé. Minden irányból egyszerre láttam magam - szemből, hátulról és mindkét oldalról. Az alakom olyan nézőpontjait is láttam, amelyekről azelőtt nem is volt tudomásom, és ez teljességet, befejezettséget adott a látásomnak. Bizonyára ezért nem ismertem fel magam mindjárt. Az új testem súlytalan és különlegesen mozgékony volt; egészen fellelkesített ez az új létállapotom. Ámbár néhány pillanattal korábban még éreztem a műtét fájdalmait, most semmi kellemetlen érzésem nem volt. Minden értelemben teljes voltam - tökéletes. És azt gondoltam: „Ez vagyok én valójában". A figyelmem ismét a testre terelődött. Rájöttem, senkinek sem tűnt fel, hogy meghaltam, és sürgetés volt bennem, hogy szóljak valakinek. „Halott vagyok - gondoltam -, és senki sincs itt, akivel ezt tudassam !” De mielőtt mozdulni tudtam volna, hirtelen három férfi jelent meg mellettem. Szép világosbarna köpenyt viseltek, és az egyiknek a fején csuklya volt. Mindegyiken arany paszományos öv volt, megkötve a csípőjükön, és a vége hosszan lelógott. Valamiféle derengés áradt belőlük, nem különösen ragyogó, és aztán rájöttem, hogy egy halovány derengés az én testemből is árad, és hogy a fényeink összeérnek. Nem féltem. A férfiak olyan hetven-nyolcvan évesnek látszottak, de mintha tudtam volna, hogy egy más időrend szerint, mint amilyen a földi. Az volt a benyomásom, hogy hetven-nyolcvan évesnél sokkal idősebbek, hogy ősiek. Nagyfokú spiritualitást, tudást és bölcsességet érzékeltem bennük. Azt hiszem, azért jelentek meg előttem ilyen köpenyben, hogy ezeknek az erényeknek a benyomását keltsék bennem. Kezdtem úgy tekinteni őket, mintha szerzetesek lennének - főként a köpenyük miatt -, és tudtam, hogy megbízhatom bennük. Beszéltek hozzám. „Örökkévalóságok" óta velem vannak, mondták. Ezt nem egészen értettem. Nehézkes időfelfogásom volt az örökkévalóság megértéséhez, örökkévalóságokról nem is beszélve. Az örökkévalóság számomra mindig a jövőben volt, de ezek a lények azt mondták, hogy örökkévalóságok óta velem voltak a múltban. Ezt még nehezebb volt felfogni. Aztán képek jelentek meg a gondolataimban egy régmúlt időből, a földi életemet megelőző létemből, a kapcsolataimról ezekkel a férfiakkal „korábban". Ahogy ezek a képek feloldódtak a gondolataimban, megértettem, hogy valóban ismertük egymást már „örökkévalóságok" óta. Izgatott lettem. Egy földit megelőző élet ténye kristályosodott ki a gondolataimban, és láttam, hogy a halál tulajdonképpen egy nagyobb életbe való „újraszü-letés"; a megértés és a tudás életébe, amely időben előre és hátra nyúlik. Megértettem, hogy ezek voltak az én leghívebb barátaim abban a nagyobb életben, és ők döntöttek úgy, hogy velem lesznek. Megmagyarázták, hogy ők és mások az én őrangyalaim földi életemben. De éreztem, hogy ők hárman valami különlegesek, hogy ők ugyanakkor az én „irányító" angyalaim. Azt mondták, hogy túl korán haltam meg. A békesség érzését közvetítették felém valahogy, és azt mondták, ne aggódjam, minden rendben lesz. Amint ez az érzés felém áradt, éreztem mélységes szeretetüket és együttérzésüket. Ezeket az érzéseket és gondolatokat szellemtől szellemig, intelligenciából intelligenciába kommunikálták, eleinte azt hittem, hogy a szájukat használják, de ez csak azért volt, mert hozzászoktam, hogy az emberek „beszélnek". Ők sokkal gyorsabban és teljesebben kommunikáltak, valami olyan módon, ami a „tiszta tudás"-ra utalt. A legkifejezőbb szó ennek a meghatározására a telepátia, de még az sem írja le a teljes folyamatot. Éreztem az érzéseiket és a szándékaikat. Éreztem a szeretetüket. Átéltem az érzéseiket, és ez örömmel töltött el, mert olyan nagyon szerettek. Korábbi nyelvezetem, a test nyelve igazán korlátozott volt, és fel kellett fedeznem, hogy az érzéseim kifejezésére való korábbi képességem majdhogynem semmi a szellemnek ahhoz a képességéhez viszonyítva, amilyen tiszta módon az tud kommunikálni. Rengeteg dolog volt, amit meg akartak osztani velem, és amit én meg akartam tudni tőlük, de mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy a pillanatnyi problémák előbbre valók. Egyszerre csak a férjemre és a gyerekeimre gondoltam, és aggodalom fogott el, hogy miként hat majd rájuk az én halálom. Hogy fog tudni gondoskodni a férjem a hat gyerekről ? Hogyan lesznek el nélkülem a gyerekek ? Látnom kellett őket még egyszer, hogy legalább a magam aggodalmait elnyugtassam. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy kimenjek a kórházból, haza a családomhoz. A család utáni vágyakozás annyi éve után, a sok munka után, hogy összetartsam a családot, attól féltem, hogy most elveszítem őket. Vagy talán inkább attól féltem, hogy ők veszítenek el engem. Nyomban kijáratot kerestem, és az ablaknál állapodtam meg. Hirtelen keresztülmentem rajta, és megjelentem kívül. Aztán hamarosan megértettem, hogy nincs szükségem ablakra sem, elhagyhatom a szobát bármelyik pontján. Csak halandó gondolkodásom (és éppen ezért korlátozottságom) utóhatása volt az oka annak a gondolatnak, hogy az ablakot kell használnom. Az történt, hogy „lassú mozgás módozatban" voltam, minthogy még mindig fizikai testem fogalmaiban gondolkoztam, pedig a spirituális testem bármin keresztül tudott menni, ami korábban szilárd volt a számomra. Az ablak az egész művelet alatt csukva volt. A hazafelé vezető út elmosódott volt. Amikor rájöttem, hogy képes vagyok rá, meglehetős sebességgel kezdtem utazni, és éppen csak érzékeltem az alattam elsuhanó fákat. Nem határoztam el semmit, nem irányítottam magamat - csak az otthonomra gondoltam, és tudtam, hogy oda tartok. Egy pillanaton belül ott voltam a háznál, és azon vettem észre magam, hogy belépek a nappaliba. Láttam, hogy a férjem a kedvenc karosszékében ül és újságot olvas. Láttam a gyerekeket szaladgálni fel-le a lépcsőn, és tudtam, hogy már készülnek a lefekvéshez. Ketten éppen párnacsatát vívtak -ez tulajdonképpen a gyerekeim normális elfoglaltsága volt a lefekvés idején. Nem éreztem vágyat, hogy kapcsolatba lépjek velük. De elgondoltam, hogy milyen lesz az életük nélkülem. Amint egyenként figyeltem őket, mindegyikük életének az elrendeződéséről valamiféle előrelátás futott át az agyamon, egy kicsit mindegyikük életébe beleláthattam. Megértettem, hogy minden gyermekem a maga saját átéléseiért jött a Földre, és mivel én úgy gondoltam rájuk, mint az „enyémek"-re, tévedésben éltem. Egyéni szellem volt mindegyikük, mint jómagam, olyan intelligenciával, amelyet már a földi életük előtt kifejlesztettek. Mindegyiknek megvolt a maga szabad akarata, hogy úgy élje le az életét, ahogy eldöntötte. Tudtam, hogy ezt a szabad akaratot tőlük sem lehet megtagadni. Ok csak a gondjaimra lettek bízva. Ha most nem tudom is visszaidézni, akkor tisztában voltam vele, hogy a gyerekeimnek megvan a saját tennivalójuk az életben, és hogy amikor azt elvégezték, akkor az ő földi tartózkodásuknak is vége szakad. Láttam előre néhány feladatukat és nehézségüket, de azt is tudtam, hogy ezekre szükségük lesz a fejlődésük miatt. Nem kell sem szomorkodni, sem félni. A végén minden gyerekemmel rendben lesz minden, és azt is tudtam, hogy egy rövid pillanat csak, és ismét együtt leszünk mindnyájan. Derűs nyugalomban fürödtem. A férjem és az én drága gyerekeim, ez a család, amelyre olyan soká vártam, rendben lesz. Tudtam, hogy tovább tudnak lépni, és így aztán én is. Hálás voltam ezért a felismerésért és éreztem, azért engedtetett ez meg nekem, hogy átmenetem a halálba könnyebb legyen. És most egyszeriben eltöltött a vágy, hogy továbblépjek a magam életében is, és megtapasztaljam, ami rám vár. Visszakerültem a kórházba, de az útra nem emlékszem, mintha egy pillanat alatt történt volna. Láttam a testemet, amely még mindig ott feküdt az ágyon, úgy egy méterrel alattam, egy kissé balra tőlem. A három barátom is ott volt még, vártak rám. Ismét éreztem a szeretetüket és az örömet, amelyet ők éreztek, hogy segíthetnek nekem. Amint elteltem az ő szeretetükkel, valahogy a tudatára ébredtem, hogy itt az ideje továbbmenni. Azt is tudtam, hogy az én drága barátaim, a szerzetes barátok, nem fognak velem jönni. Hirtelen süvítő hangot hallottam.