Betty J. Eadie: Átölel a fény - 03.rész

A MÁSODIK NAP

Hamar jött a reggel, a napfény bekúszott a függöny peremén. A műtétet délre tervezték. Vagy felkelek, és akkor várhatok órák hosszat, vagy élvezem az alvás fényűzését. Még kicsit kába voltam az altatótól, vagy talán kimerültem az előző esti félelemtől és szorongástól. Most, hogy a reggeli fény beragyogta a szobát, megnyugodtam, és kezdtem előkeresni az emlékeimet arról, amikor legutóbb kórházban voltam. Az előző esti félelem egy kicsit hasonlított az akkori félelmeimhez. De hát ezúttal legalábbis tudtam, hogy mi történhet.

Joe 1967-ben nyugdíjba ment a légierőktől, és ott álltunk egy csomó lehetőséggel, mely új, civil karrierje előtt nyílt. A komputer már önálló iparággá fejlődött, és őt eddigi gyakorlata arra képesítette, hogy új pályáját ott fussa be, ahol csak akarja. Csak annyit kellett eldöntenünk, hogy az ország melyik felében akarunk élni. Végül is a csendes-óceáni Északnyugatot választottuk, ahol Joe egy nagy légügyi társaságnál foglalhatta el pozícióját. Úgy éreztük, hogy az éghajlat kedvező ellentéte lesz annak a forró és száraz időjárásnak, amelyhez Texasban hozzászoktunk. Azonkívül apámhoz és feleségéhez is közelebb fogunk lakni, akik akkor Északnyugaton éltek.
Röviddel odaköltözésünk után állapotos lettem második gyermekünkkel. Nem éppen erre a meglepetésre vártunk, hiszen úgy éreztük, éppen annyi gyerekünk van, ahányat megfelelően fel tudunk nevelni - öt élő gyermek -, ezért aztán megtettük a kellő óvintézkedéseket, nehogy ismét állapotos legyek. Korábbi hat terhességem legyengítette a szervezetemet, és az orvosok is lebeszéltek róla, hogy még egy gyermeket vállaljak. A harmadik hónapban erősen görcsölni és vérezni kezdtem. Az orvosok azt mondták, hogy placenta távozott belőlem. Emiatt és más komplikációk miatt biztosak voltak benne, hogy hamarosan elvetélek. Egy hétre fel is vettek a kórházba, mivel a vérzés nem maradt abba. Azt vártuk, hogy a testem kiveti magából a sérült magzatot. Azonban hamarosan kiderült, hogy szó sincs a terhesség megszűnéséről, és az egyik orvos azt javasolta, gondoljam meg, és vétessem el a gyereket. Úgy vélte, hogy a baba, ha végig kihordom, igen valószínűen hiányos testrészekkel fog megszületni. Nem volt okom kételkedni benne. Miután megbeszéltük Joe-val, úgy döntöttünk, hogy alávetem magam a műtétnek. A tervezett művi vetélés előtti napon bementem a kórházba, hogy egy másik orvoscsoport is megvizsgáljon; ők is egyetértettek abban, hogy minden a terv szerint történjék. Amint az utolsó orvos éppen elment mellettem, ennyit mondott: „Nem értjük, hogy az a kis fickó odabent miért ragaszkodik annyira az élethez". Jeges fuvallat csapott át rajtam, és megfogant bennem a gondolat: „Ne tedd ! Erre a gyerekre szükséged van. Meg akar születni".
Amikor Joe bejött a kórházba ezen az estén, hogy meglátogasson, elmagyaráztam neki, amit az orvosok mondtak, és elmondtam a magam érzését is, azt, hogy ennek a gyereknek meg kell születnie. Megbeszéltük, hogy a terhességet nem szakítjuk meg, és lesz egy nyomorék gyerekünk. Egyikünk sem örült neki, de én tudtam, hogy nem tudnék együtt élni önmagammal, ha ezt a gyereket most elvétetném. Joe egyetértett vele, hogy meg kell tartanunk. Késő este összejöttünk az orvosokkal, és elmagyaráztuk az érzéseinket. Döbbentek voltak. El kell venni a sérült magzatot. Azt mondták, hogy nincs orvos, aki egyetértene a terhesség megtartásával, és hogy ők, természetesen, ebben nem óhajtanak részt venni.
Másnap ki is írtak a kórházból, és keresni kezdtünk egy olyan orvost, aki elfogad engem a magam elgondolásai szerint. Végre találtunk egy fiatal orvost, aki éppen most kezdte meg a magánpraxisát, miután néhány évet a légierőnél töltött. Bizonyos rokon érzésekkel volt Joe iránt a közös hátterük miatt, és elfogadott páciensének. Rámutatott néhány lehetőségre, hogy a gyerek miként maradhat életben, de ő maga is tartott attól, hogy torzan fog megszületni. Ágyba dugott, és kaptam egy útmutató listát. Joe és a gyerekek nagyok voltak abban, hogy helyettesítsenek engem a ház körül, én pedig felhasználtam az időt, hogy beiratkozzam néhány otthon végezhető tanfolyamra, és befejezzem középiskolai tanulmányaimat. Ahogy repültek a hónapok, és sebesen közeledett az időm, egyre rémültebb lettem. Előkészítettük a gyerekeket a vár-hatóakra, hogy a baba torznak, esetleg hiányzó testrészekkel fog születni, még meg is halhat. Joe és én egymást próbáltuk nyugtatgatni, gyakran felidézve az én érzésemet, amikor hallottam az orvos szavait: „hogy ragaszkodik ez a kis fickó odabenn az élethez". Ez még olyan időszak volt, amikor a kórházak nem engedték be az apákat a szülőszobába, és a gondolat, hogy szembe kell néznem ennek a gyereknek a megszülésével, anélkül hogy Joe a közelembe lenne, kétségbeejtett. Jóllehet, a kórházi személyzet beleegyezett, hogy beengedik Joe-t hozzám a szülés alatt, nyugtalanok voltak, hogy milyen reakciók várhatók a részéről. Megmondták neki, hogy ha elájul vagy rosszul lesz az élmény hatására, ők elsősorban a feleségéért tartoznak felelősséggel. Azt kérték, csak intsen, hogy vele nem kell törődniök.
A fájások elkezdődtek, és 1968. június 19-én bevittek a kórházba. Úgy féltem, hogy az egész testem megállíthatatlanul remegett. Joe mellettem állt a szülőszobában, fogta a kezemet és simogatta a fejemet. Neki is zöld köpenyt meg fehér maszkot kellett felvennie, mint az orvosoknak. Szürkéskék szemével nyugtatni próbált, de én abból, ahogy a maszkja felfúvódott, majd behorpadt, csak azt láttam; ő legalább úgy izgul, mint én. Ahogy közeledett a szülés, szorosan összekulcsoltuk a kezünket. Amikor a baba világra bukkant, én az orvosok szemét figyeltem. Máris tudtam, hogy a hónapok félelme és aggodalma teljesen felesleges volt. Ráfektették a babát a hasamra, úgyhogy én tarthattam, és Joe meg én gyorsan végignéztük tetőtől talpig. Aztán elsírtuk magunkat. Fiunk olyan ép és egészséges volt, mint bármely újszülött. Amint tartottam, tudtam, hogy ez a gyerek valóban komolyan hozzánk akart jönni, és hogy nagyon-nagyon meg akart születni.
Jóllehet semmi pénzért nem változtattam volna az elhatározásomon, a terhesség alaposan megviselte a testemet. A következő néhány évben problémák egész sora lépett fel, és az orvosom azt javasolta, hogy távolítsuk el a méhemet. Alaposan meggondoltuk és megbeszéltük Joe-val, végül elhatároztam, hogy hallgatunk az orvos rábeszélésére, s így kitűztük a műtétem időpontját. Nos, a műtét reggelén új ápolónő jött be és megbökött, hogy ébredjek. Injekciót akart adni nekem, hogy visszaaludjam a műtét előkészítéseként. Csodálkoztam, miért kelt föl, ha azt akarja, hogy aludjam. Bizonyára el is nevettem volna magam, de máris éreztem, amint a koktél szétárad az ereimben, melegséggel önti el az egész testemet. Akkor jöhetett be az orvos, mert még hallottam a hangját: „Készen van ?”. Aztán minden csendesen elfeketült. Délután lett, mire valamennyire magamhoz tértem. Az orvosom ott állt mellettem s azt mondta, a műtét sikerült, hamarosan jól fogom érezni magam. Még emlékszem, arra gondoltam: „Ez nagyszerű. Most végre lesz egy kis nyugalmam, és nem kell izgulnom a műtét miatt". Ismét visszahanyat-lottam az alvásba.
Azon az éjszakán felébredtem és körülnéztem. Jóllehet csak egy félig privát szobában, de egyedül voltam. A másik ágy üresen állt. A falakat vidám színű, élénk csíkos narancs és sárga tapéta borította. Harsány - gondoltam -, de legalább vidám. Két állványt, két falipolcot, egy tévét meg egy nagy ablakot láttam az ágyam mellett, én magam kértem az ablakhoz magamat, mert gyerekkorom óta klausztrofóbiában szenvedtem. Odakint sötét volt, és az egyetlen fény a szobában az éjszakai lámpa a mosdó fölött az ajtónál. Csengettem az ápolónőért, és egy kis vizet kértem tőle. Mondta, hogy már adott jégrudacskát korábban, délután, de nem emlékeztem semmire. Azt is mondta, hogy a férjem meg néhány barátunk volt benn látogatóban, de •nem tudtam visszaidézni, hogy láttam volna őket. Tudatában voltam viszont annak a ténynek, hogy elmázolódott a sminkem, és hogy tulajdonképpen nem kívánom, hogy bárki is így lásson engem, amikor nem tudok róla. Aztán meg az éjjeli köpenyem: ahogy lenéztem, láttam, hogy csak a legeslegszükségesebbet fedi. Meg kellett volna beszélnem Joe-val, hogy mikor hozza ide a barátainkat.
Kilenc órakor az ápolónő behozta az esti gyógyszereket. Eltekintve a műtét okozta kis fájdalomtól, jól éreztem magam. Bevettem a tablettákat, és elhelyezkedtem, hogy még egy kicsit nézzem a tévét elalvás előtt. Elbóbiskolhattam, mert mikor ismét felpillantottam az órára, fél tíz volt már és hirtelen úgy éreztem magam, mint akinek kicsit a fejébe szállt az ital, és valami hirtelen arra ösztönzött, hogy felhívjam Joe-t. Megkerestem a telefont, és valahogy sikerült tárcsáznom. Nem emlékszem a beszélgetésre - olyan fáradt lettem, hogy nem akartam mást, csak aludni. Még sikerült elzárnom a tévét, aztán a vállamra húztam a takarót. Jeges érzés kúszott a csontjaimba, és gyengébbnek éreztem magam, mint bármikor azelőtt.