MÉLYÜL AZ ÉJSZAKA
Kórházi szobám függönyeit már behúzták. Én húztam be őket ? Ismét az órámra néztem, aztán majdnem fölkeltem, hogy megbizonyosodjam róla, működik-e. Az idő állni látszott. Talán benézhetne hozzám egy ápolónő, vagy még jobb lenne, ha hazatelefonálnék. Átnyúltam az ágyon, és fölemeltem a kagylót. Néhány másodperc múlva kicsöngetett, és Donna, a kilencévesünk vette fel. Nyomban azt kérdezte, hogy minden rendben van-e. Csodás érzés volt hallani hangjában az aggodalmat. Mondtam neki, hogy minden nagyon jó, csak egy kicsit egyedül vagyok. „Papa még nincs itthon" - mondta. A szívem összeszorult. Mindenképpen vele akartam beszélni. „Mami, jól vagy ?” - kérdezte, és én mondtam, hogy „Igen, kitűnően". De inkább azt mondtam volna: „Kérlek, kerítsd elő a Papát és küldd őt újra be ! Kerítsd elő, amilyen hamar csak tudod !” Nyugtalanságom nőttön nőtt. Kis hangfoszlányokat hallottam a telefonból: „Én akarok beszélni a Mamival". „Hé, add ide a telefont ! Megmondlak a Papának !” Az otthon hangjaitól egy kicsit jobban éreztem magam. A következő fél órám azzal telt, hogy mindegyik gyerekkel jó éjt kívántunk egymásnak. De amikor letettem a kagylót, a magányosság megint rám telepedett, mint egy takaró. A szoba sötétebbnek tűnt, és a kórház meg az otthonom közötti távolságot inkább éreztem millió mérföldnek, mintsem egy rövid útnak a város túlsó végéig. A családom maga volt számomra az élet, és megrémített, kétségbeejtett, hogy szeretteim messze vannak. De ahogy sorra elgondolkoztam most a gyerekeimen és persze a férjemen, Joe-n, jobban éreztem magam, e pillanatban senki a világon meg nem tudott volna győzni arról, hogy néhány óra múlva már azzal sem fogok törődni, vajon hazamegyek-e valaha hozzájuk, és valósággal könyörögni fogok, hogy ne kelljen visszatérnem. Gyakran végiggondoltam, hogy a férjem meg a gyerekeim végső soron azt a családot is helyettesítik, amelyet úgy hiányoltam gyermekkoromban. Megígértem magamnak, hogyha férjhez megyek és saját családom lesz, ők lesznek a legfontosabbak, ők lesznek a vigasztalóim. Megfogadtam, hogy szeretni fogom a férjemet, és együtt maradok vele jóban-rosszban, és hogy a gyermekeink számíthatnak ránk, arra, hogy együtt maradunk. Amikor a tizenötödik évembe léptem, az anyámhoz küldtek lakni. Apám úgy gondolta, hogy egy érőfélben lévő ifjú hölgynek az anyjánál a helye, nem pedig egy bentlakásos iskolában, vagy nála. Anyám is úgy találta, hogy szüksége lesz egy bébiszitterre, amikor ő teljes munkaidőben dolgozik. Így hát kivettek az iskolából, és otthon maradtam vigyázni a legfiatalabb húgomra. Amikor aztán minden napot otthon töltöttem, sajnálni kezdtem magamat, amint elnéztem a szomszéd gyerekeket, ahogy reggel mennek az iskolába, délután meg jönnek haza. Még nem voltam teljesen tudatában, hogy a tanulás mit is jelentene a számomra, amikor idősebb leszek, annyit tudtam, hogy hiányzik a barátok társasága, és a többi fivérem meg nővérem. Rövid időn belül kezdtem úgy érezni, hogy az egyetlen kiút számomra a házasság és a saját család. Úgy éreztem, hogy az életem mások szükségletei szerint alakul, és hogy elvesztettem a jogom a személyes boldogságomhoz. Szeretnék saját ruhákat, saját ágyat, saját otthont. Szükségem van egy férjre, akiben megbízhatom, aki mindig szeretni fog, függetlenül attól, hogy mi történik az életünkben. Nem csoda tehát, hogy reménytelenül beleszerettem a szomszéd fiúba, és a következő tavasszal hozzámentem. Apám könyörtelenül ellenezte a házasságot, de hát én anyámnál laktam, ő pedig támogatta. Tizenöt éves voltam, és roppant naiv abban, hogy mik is a követelmények egy igazi családban. Mindkettőnk éretlensége és az a tény, hogy gyökeresen eltérőek voltak életcéljaink, hat év után véget vetett házasságunknak. Álmom darabokra tört, sebzett lelkem meggyógyításához rengeteg türelemre és szeretetre lett volna szükségem. Mégsem bántam meg soha ezt a házasságot, mert négy gyönyörű gyermekkel ajándékozott meg. Két lány jött először, Donna és Cheryl, aztán következett a fiam, Glenn. A legfiatalabbik, Cynthia, három hónapos korában meghalt, váratlan csecsemőhalállal. Joe-val egy táncesten találkoztunk a válásomat követő karácsonykor. A Stead Légierő Bázison állomásozott a nevadai Reno közelében, ahol abban az időben laktam. Joe maga is túl volt egy váláson, és ahogy megismertem őt, úgy találtam, sok közös vonásunk van. A családi háttere is hasonló volt az enyémhez, és benne is élt a vágy egy erős családi egység után. Valahogy összeillettünk. Még a gyerekeim is azt akarták, hogy mindig velünk legyen, talán még gyakrabban is, mint eleinte én magam, és így hamarosan elérkezett az ideje, hogy összeházasodjunk. Kezdettől fogva szinte túl szépnek látszott, semhogy igaz legyen. Joe körül a gyengédségnek olyan légköre volt, amilyet én még soha nem tapasztaltam. Elképesztően türelmes volt a gyerekekkel, de mégis elég határozott, és a gyerekek viszonozták a szeretetét. Azon veszekedtek, hogy ki köszönjön neki előbb, amikor este hazajött a munkából. Joe „Papa" volt számukra kezdettől fogva -minden tekintetben. Mi együtt akartunk maradni - és érettebbé válásunkkal együtt ez volt az az összetartó erő, amely együtt tartott bennünket az évek során. Ahogy egyik helyről a másikra költöztünk és alkalmazkodtunk az élethelyzetekhez, egyszerűen az volt a feltett szándékunk, hogy kidolgozzuk a saját életformánkat, és együtt tartjuk a családot bármi áron. Vágyaink előbb vonatkoztak a családra, és csak másodikként magunkra. 1963 júliusában Joe-t áthelyezték a Randolph Légierő Bázisra, San Antonióba, Texasba. Akkor vezették be a komputereket ott, és Joe-t kijelölték a komputer-programozás elsajátítására. Négy évi texasi tartózkodásunk alatt szültem meg két fiunkat, az ifjabbik Josephet és Stewart Jefferyt. Valóra vált álomvilágban éltünk. Új kocsink volt és új házunk, légkondicionálva. A gyerekeknek volt bőven ruhája, és én otthon maradhattam, hogy velük foglalkozzam. Úgy éreztem, meg vagyunk áldva. A most érzett biztonság és öröm egy örökkévalóságnyira volt a bentlakásos iskoláktól és gyermekkorom magányosságától, meg az összeomlott házasságomtól. És mégis tudtam, hogy valami hiányzik. Még imádkoztam, de Istenhez való viszonyom távolságtartó volt és félelemmel teli. Tudtam, hogy imáimat egyszer-másszor meghallgatja, mint ahogyan a válásom után, amikor olyasvalakiért imádkoztam, aki szerető és türelmes, aki segít felnevelni a gyermekeimet, és akkor a szó szoros értelmében elém vezette Joe-t. Hittem, hogy Isten valóságos, és szereti a gyermekeimet - bosszúálló volta ellenére is -, de nem volt elképzelésem, hogy miként építsem be ezt a szeretetet az életembe, és hogyan osszam meg a gyerekeimmel. Megbeszéltem a kérdést Joe-val, és megállapodtunk, hogy elkezdünk templomba járni. Ő nem volt valami nagyon lelkes, főként korábbi tapasztalatai miatt, amelyek kiábrándították a vallásokból. Tiszteltem az álláspontját, de mégis kerestem a módját, hogy egy erősebb vallásos hitet ébresszek a családban. Ellátogattunk néhány helyi templomba, de nem voltunk nagyon elégedettek, úgyhogy egy idő után mentére hagytam a dolgot. Vallásos hitem évekre bizonytalan maradt. Az ápolónő bejött a szebába, és megszakította gondolatmenetemet. Altatótabletták voltak nála egy kis pohárkában, de én nem kértem, mert szinte minden gyógyszerrel szemben ellenérzés volt bennem. A gyógyszerektől való félelem a messze távolba nyúlt vissza, és még aszpirint is ritkán vettem be, inkább megbirkóztam a fejfájással és a betegségekkel. Az ápolónő kiment a szobából, és ismét magamra maradtam a gondolataimmal. Az éjszaka teljes magányosságában a gondolataim most a műtét felé fordultak, amelytől már alig néhány óra választott el. Rendben lesz minden ? Sok történetet hallottam már emberekről, akik a műtőasztalon haltak meg. Én leszek a következő. Temetők látványa töltötte be a képzeletemet. Sírkövek képét varázsoltam magam elé és csontvázakat, kereszttel a nyakukban, eltemetett koporsókban. Eltűnődtem az utolsó szertartásokon, amelyekről gyerekkoromban hallottam. Próbáltam kitalálni, hogy miért viselnek a halottak keresztet. Azért, hogy megmutassák Istennek, ők szentek voltak ? Vagy bűnösök voltak, akiknek védelemre van szüksége a pokol démonai ellen ? Egyre súlyosabban ült meg a homály, a sötétség már szorongatott, kinyúltam hát a csengő után és hívtam az ápolónőt. „Van még magánál azokból a pirulákból ?” -kérdeztem, amikor bejött. Egy pillanatig értetlenül nézett rám, de hozta a tablettákat. Bevettem és megköszöntem, ő pedig leoltotta a villanyt és becsukta az ajtót. Eltelt még egy kis idő, amíg kábulni kezdtem, de végre elmondtam az imámat, és elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése