AZ ELSŐ ÉJSZAKA
Valami baj volt. Férjem, Joe, néhány perccel ezelőtt hagyta el kórházi szobámat, máris valami rossz előérzet kerített hatalmába. Egyedül leszek egész éjszaka, egyedül, életem egyik legfélelmetesebb eseményének előestéjén. Halál-gondola¬tok kezdtek bekúszni az agyamba. Efféle gondola¬taim évek óta nem voltak. Miért ennyire áthatóak ezek ma?
Este volt, 1473. november tizennyolcadika. Azért feküdtem kórházba, hogy átessem egy részleges méheltávolításon. Mint hét gyermek harmincegy éves anyja, aki egyébiránt kitűnő egészségnek örvend, úgy döntöttem, hogy orvosom tanácsát kö¬vetem, és alávetem magam a műtétnek. Mind a férjem, Joe, mind jómagam úgy éreztük, helyesen döntöttünk. Én most is így éreztem, de most valami más zavart meg - valami megmagyarázhatatlan.
Házasságunk évei során ritkán töltöttük az éjszakát távol egymástól, hát megpróbáltam figyelmem a családom felé fordítani, és a felé a különös közelség felé, amelyben mindnyájan örömünket leltük. Jóllehet hat gyermek volt otthon (egyikük váratlan csecsemőhalál-szindrómában halt meg még pici korában), néha mégsem akartuk otthagyni őket. Különösen a mi „jeles estéinken" inkább otthon maradtunk és hagytuk, hadd tervezzék meg számunkra ők az ünnepet. Néha estebédet rendeztek nekünk gyertyafénynél a nappaliban, a kandallóban pattogó tűz mellett. Rendszerint még a megfelelő zene is megvolt hozzá - lehet, hogy nem éppen az a zene, amelyet mi választottunk volna, de így is tökéletes volt. Emlékezetembe idéztem azt az estét, amikor kínai ételt tálaltak fel egy díszes kávézóasztalon, és nagy párnákat szereztek, hogy azokra üljünk. Lesötétítették a lámpákat, megkaptuk a jóéjszakát-puszinkat, és vihogva siettek föl a hálószobájukba. Joe meg én egy kicsit a földi mennyországban éreztük magunkat.
Aztán eszembe jutott, milyen szerencsés is vagyok, hogy olyan szerető és gondoskodó társam van, mint Joe. Szabadságot vett ki a munkahelyén, hogy velem legyen, mielőtt a kórházba megyek, és úgy tervezte, hogy még egy hetet otthon tölt, amíg én felépülök. Ő meg a két legidősebb, tizenöt és tizennégy éves lányunk már tervezgették a csodálatos hálaadásnapi estebédet. www.universe-people.com www.cosmic-people.com
A rossz sejtelmek egyre súlyosabban ültek meg. Talán a szoba sötétsége lesz az oka, a szörnyű sötétség, amitől kislány koromban tanultam meg rettegni. Vagy lehet, hogy ezek a balsejtelemmel teli érzések egy egészen más élményből származnak, egy kórházi élményből, évekkel ezelőttről, amely még mindig kérdéseket támaszt bennem - és csodálkozást ?
Amikor négyéves voltam, a szüleim éppen váltak. Apám gyakran mondogatta, hogy „egy indián nőt elvenni azokban az időkben valószínűleg a legostobább dolog volt, amit csak egy fehér ember tehetett". Ő maga keseszőke skót-ír férfi volt, anyám pedig telivér sziú indián. Mint tíz gyermekük közül a hetedik, nem sok alkalmam nyílt megismerni szüleim egyikét sem a válásukig. Anyám visszament lakni a rezervátumba, apám meg hazatért a szüleihez a városba. Ebben az időben minket, gyerekeket egy katolikus bentlakásos iskolában helyeztek el.
Ezen az első télen történt a bentlakásos iskolában, hogy iszonyúan köhögni kezdtem, és állandóan reszkettem. Negyven lány osztozott egyetlen nagy termen, és én, emlékszem, kimásztam az ágyamból és bebújtam Joyce nővérem ágyába. Együtt feküdtünk és sírtunk - én a láztól, ő meg, mert engem féltett. Amikor az egyik nővér bejött szokásos esti körútján, felfedezett és visszavitt a saját ágyamba, amely nedves volt és hideg az izzadságtól. Joyce próbálta megértetni a nővérrel, hogy beteg vagyok, de sikertelenül. Végre a harmadik éjszaka kórházba vittek.
Az orvos szamárköhögést és kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, és szólt az ápolónőnek, hogy értesítsék a szüleimet. Emlékszem, azt is mondta, nem hiszi, hogy megérem a reggelt. Ahogy feküdtem az ágyon, lázban égve, mintha ki-be siklottam volna az álomba. Egyszerre csak két kezet éreztem a fejemen, és fölpillantva egy ápolónőt láttam, amint fölém hajol. Végigsimította a hajamat és így szólt: „Hiszen még csak egy baba". Soha nem felejtem el azt a kedvességet, ami e szavakból áradt. Még mélyebbre fúrtam magam a takaróim közé, melegséget és elégedettséget éreztem. A szavai elnyugtattak; behunytam a szememet, hogy tovább aludjam.
Az orvos hangjára ébredtem: „Már késő. Elveszítettük". És éreztem, hogy ráhúzza a fejemre a takarót. Miért késő már ? Elfordultam és körülnéztem a teremben, ami nem tűnt különösnek, dacára annak, hogy a takarót az arcomra húzták. Láttam az orvost meg az ápolónőt, az ágyam mellett álltak. Körülnéztem a teremben és feltűnt, hogy világosabb a fény, mint az előbb volt. Az ágy hatalmasnak látszott, és emlékszem, arra gondoltam, hogy „olyan vagyok, mint egy kis barna bogár ezen a fehér ágyon". Akkor az orvos továbbsétált, és én valaki másnak a jelenlétére lettem figyelmes a közelben. Egyszerre csak már nem az ágyon feküdtem, hanem valakinek a karjaiban találtam magamat. Fölnéztem, és egy férfit láttam gyönyörű fehér szakállal, engem nézett. A szakálla teljesen elbűvölt. A ragyogó fényben csillogni látszott, a fény magából a szakállából áradt. Kuncogtam, átbújtattam a kezem a szakállán, és az ujjaim köré tekergettem. Tökéletes nyugalomban és boldogságban éreztem magamat. Karjaiból bölcsőt formálva lágyan ringatott, és jóllehet azt se tudtam, hogy kicsoda, soha többé nem akartam otthagyni.
„Megint lélegzik !” - kiáltotta az ápolónő, és az orvos futva jött vissza a terembe. De az már egy másik szoba volt. Átvittek egy sokkal kisebbe, ahol nagyon sötét volt. A fehér szakállas ember eltűnt. Testem nedves volt a láztól, és meg voltam rémülve. Az orvos felgyújtotta a lámpát, majd visszavittek az előbbi terembe.
Amikor a szüleim megérkeztek, elmondták nekik, hogy majdnem elveszítettek. Hallottam a szavakat, de még most se nagyon értettem. Hogyan lehettem volna elveszett, ha egyszer egész idő alatt ott voltam ? De azért jó volt megint a szüleimmel lenni, emberekkel, akik igazán ismernek és szeretnek - mint az a férfi is a fehér szakállal. Kérdeztem őket, hogy ki volt az az ember és hova ment, de nem értették, hogy miről beszélek. Elmeséltem nekik, az orvos azt mondta, hogy már késő, és hogy hogyan jött az az ember, szakállában a fehér fénnyel, és hogyan tartott a kezében, de erre se válaszoltak. Sohase. Ez az élmény most már csak az enyém lesz, hogy őrizgessem mint valami szeretet-oázist egész fiatal életemen át. Az emlék soha nem fakul, valahányszor visszaemlékszem, ugyanaz a nyugalom és békesség jár át, amit akkor éreztem a férfi karjaiban.
Próbáltam visszaidézni ezeket az emlékeket most, hogy a sötétség beljebb kúszott a szobámba. A szüleimtől távol töltött régmúlt napok óta a sötétség rémületet keltett bennem. Most, ismét egyedül a sötétségben, különös érzés vibrált a szobában. Mintha a halál kavargott volna körülöttem. A gondolataimat elöntötte, magával sodorta. A halál. A halál és Isten. Mintha e kettő egy örökkévalóságra összekapcsolódnék. Mi vár rám a túloldalon ? Mit találnék, ha holnap meghalnék ? Örök halál ? Örökkévalóság egy bosszúálló Istennel ? Ebben nem vagyok biztos. No és milyen az Isten ?
Csak azt reméltem, hogy nem olyan, mint amilyennek a bentlakásos iskolában tanultuk.
Még jól emlékeztem ennek az első iskolaépületnek a hatalmas téglafalaira és sötét, hideg termeire. Láncfonatú kerítés választotta el a fiúk hálótermét a lányokétól, és egy másik kerítés húzódott körben az iskolaépület körül. El voltunk zárva a világtól, és el egymástól is. Jól emlékszem még az első reggelre, amikor a fivéreimet bekísérték az egyik épületbe, a nővéreimet meg engem bevezettek a másikba. Soha nem felejtem el, hogy milyen félelem ült a szemükben, ahogy az utolsó pillantást vetették ránk. Azt hittem, hogy megszakad a szívem.
Két nővéremet és engem bevittek egy kis szobába, ahol a nővérek beporoztak bennünket tetű ellen, és levágták a hajunkat. Aztán kaptunk mindnyájan két-két ruhát, az egyik színűt az első hétre, a másik színűt a következőre. Ezek az uniformisok segítették felismerni a szökevényeket. Legidősebb nővérünket, Thelmát, akit mi csak Sis-nek hívtunk, elválasztották tőlünk és egy másik terembe küldték, amely a nagylányoké volt. Első este Joyce meg én felsorakoztunk a többi lánnyal és bemasíroztunk a hálóterembe, ott megálltunk az ágyak előtt, amíg a nővér a sípjába nem fújt. Akkor nyomban ágyba takarodtunk, a lámpát eloltották, és az ajtót kívülről bezárták. Bezárva, odabent a nagy sötét szoba borzongással töltött el. Rémülten várakoztam a sötétben, míg végül az álom jótékonyan úrrá lett rajtam.
Vasárnap minden gyerek templomba ment, ami lehetőséget adott a nővéreimnek meg nekem, hogy a kápolna másik oldalán megláthassuk a fivéreinket. Ahogy küzdöm át magam a lányok tömegén, hogy egy pillantást vethessek a fivéreimre, koppanást érzek a fejemen. Megfordulok, hát egy hosszú rudat látok gumilabdával a végén. A nővérek ezt az eszközt használták a templomban a viselkedésünk helyrebillentésére, és a sok közül ez csak az első eset volt, hogy megtapasztalhattam. Minthogy elég nehezen sikerült megértenem, hogy a csengők mit is jelentenek és mikor kell letérdelnem, elég gyakran kaptam a fejemre a rúddal. De hát mégiscsak módomban állt látni a fivéreimet, és ez megért mindenféle labdás büntetést.
Tanítottak ott nekünk a Jóistenről; számos dolgot megtanultam, ami soha nem jutott volna eszembe. Megmondták, hogy mi, indiánok, pogányok és bűnösök vagyunk, és persze én el is hittem. Az apácák különlegesek voltak Isten szemében; megtanultuk, ők azért vannak, hogy segítsenek nekünk. Thelma nővéremet gyakran megverték egy kis gumicsővel, és aztán arra kényszerítették, hogy köszönje meg a nővérnek, aki tette, különben újra megverik. Ők voltak Isten választott szolgálóleányai, mint hittem, és én igencsak félni kezdtem Istentől - miattuk. Minden, amit csak tanultam róla, fokozta ezt a félelmet. Dühösnek és türelmetlennek mutatkozott és igen hatalmasnak, ami azt jelentette, hogy biztosan összezúz, vagy egyenesen a pokolba küld az ítélet napján, vagy még korábban, ha szembeszállok vele. A bentlakásos iskola Istene olyan volt, hogy reméltem, soha nem kell találkoznom vele.
Megnéztem a nagy órát a falon. Néhány perce csak, hogy Joe elment. Csak percek. A parányi fény a mosdó felett éppen csak annyi világosságot teremtett a szobámban, hogy sötét árnyékok keletkezzenek - árnyékok, amelyek a múlt rémképeiként lengedeztek képzeletemben. Meglódult az agyam, gondoltam. A magánytól felpörgetve rohantak végig a gondolataim az emlékek sötét folyosóin. Úrrá kell lennem rajtuk, hogy békességem legyen, különben soha nem lesz vége az éjszakának. Összeszedtem magam, és megpróbáltam vidámabb gondolatokra lelni a múltamban. Fölfénylett egy kis fénysugár.
A Brainard Indián Gyakorlóiskolát a weslayá-nus metodisták tartották fenn. Soha nem felejtem el, már az első napon elolvastam a hatalmas táblát az iskola előtt: „Ahol nincs előrelátás, ott elsorvad a nép". Én persze azt gondoltam, hogy a felirat az indiánokra vonatkozik, és minthogy ez egy gyakorlóiskola, mi azért vagyunk ott, hogy több előrelátásra tegyünk szert. Ezt az elgondolást minden bizonnyal megerősítették egyéb feliratok, amelyeket a városban láttam, mint például: „Indiánoknak és kutyáknak tilos a bemenet !”
A Brainard Indián Gyakorlóiskolából szerzett élményeim sokkal kellemesebbnek bizonyultak a korábbiaknál. Kevésbé formális, otthonosabb légkörnek örvendhettünk, és a tanárok szemlátomást súlyt helyeztek rá, hogy a gyerekek között legyenek. Megtanultam, hogy Isten a különböző embereknek más és mást jelent. A dühödt és bosszúálló Isten helyett - amilyennek korábban kellett megismernem - ezek az emberek egy derűsebb Istent hirdettek, aki örül, ha mi boldogok vagyunk. Az ájtatosságok közben az emberek gyakran áment vagy halleluját kiáltottak, bizony beletelt egy kis időbe, mire hozzászoktam ezekhez a hirtelen kitörésekhez. Jóllehet felfogtam, hogy Istenről alkotott képünk és imádatunk különböző lehet, azt hiszem, megmaradtam annál a meggyőződésemnél, hogy Ő mégiscsak az az Isten, aki meg fog büntetni, ha egyszer majd meghalok és megjelenek a színe előtt.
Nyáron luteránus és baptista templomokba jártam, és néha az Üdvhadsereghez. Nem az látszott fontosnak, hogy hova járok, hanem az, hogy járok. Kíváncsiságom az Isten iránt az érettségemmel együtt nőtt, mert felismertem, hogy mekkora szerepet játszik az életemben. Csak éppen nem voltam biztos abban, hogy miféle szerep ez, vagy miképpen fog majd befolyásolni, ha idősebb leszek. Imákkal ostromoltam, hogy választ kapjak, de nem éreztem, hogy meghallgatott volna. A szavaim fölszívódtak a levegőben. Amikor tizenegy éves lettem, összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem az iskola felügyelőnőjét, valóban úgy hiszi-e, hogy van Isten. Úgy éreztem, ha valaki igazán tudhatja, hát ő az. De ahelyett, hogy válaszolt volna, pofonütött és azt kérdezte, hogy merem kétségbe vonni Isten létét. Azt mondta, térdeljek le és könyörögjek bocsánatért, amit meg is tettem. De most már tudtam, hogy pokolra vagyok kárhoztatva a hitetlenségem miatt - amiért Isten létére mertem rákérdezni. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem nyerhetek bocsánatot.
Később ezen a nyáron apámmal mentem vissza az intézetbe és olyan élményem volt, amelytől halálra rémültem. Egyik este elalvás előtt elhúztam a mellettem lévő ablakon a függönyt, feküdtem és bámultam a csillagokat meg a futó felhőket, ezt már egészen kicsi korom óta nagyon élveztem. Hirtelen egy fehér fénysugár bukkant ki a felhőből, én pedig megdermedtem a félelemtől. Jobbrabalra mozgott, mintha keresne valakit, bennünket. Tudtam, hogy ez Jézus, a második eljövetele, és sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Azt tanultam, hogy úgy fog eljönni, mint a tolvaj az éjszakában, magával viszi az igazakat és megégeti a gonoszokat. Órák teltek bele, mire apám meg tudott nyugtatni, mire meg tudott győzni, hogy csak egy reklám-fényszóró volt, amely a városi karnevált hirdette. Akkor láttam fényszórót először életemben. Behúztam a függönyt, és azután jó ideig nem bámultam a csillagokat.
Isten igazi kilétét tovább kutattam. Emlékszem, hogyan jártam sorra különféle templomokat, és tanultam meg könyv nélkül számos részletet az Újtestamentumból. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha meghal az ember, a szelleme ott marad vele a sírban a feltámadás napjáig, amikor majd eljön Krisztus, és az igazak feltámadnak, hogy vele legyenek. Gyakran gondoltam erre, de még mindig rettegtem a saját halálomtól meg a sötétségtől, ami utána következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése