Matató csend

Ekpafat:

Matató csend
2009-08-08: Irodalom


Délelőttre fordult a reggel, ideje lenne felkelni. Nehéznek tűnő végtagjait nem tudja megmozdítani, mégis ágyban marad, napok óta ezt teszi. Szemeivel hunyorog, dühös a beáramló fényre, mely a redőny résein át beszűrődve, arany csíkokat fest a szoba falára. Csendre és sötétségre vágyik. A fenébe! Megint korog a gyomra, pedig nem éhes, rágondolni sem képes a falatra. Szájában a keserű íz kelt undort, tegnap is így volt, torkában a gombóc mintha nőne.

Minek az élet, kinek kell, ha nincs jövőkép, a múlt meg fájó, futnak a képek a becsukott pillák mögött, élesen szúrnak, vágnak a szavak, a tekintetek, és jön a zuhanás, a sötét verem, a film elszakad. Vége! Harminc év szolgálat után menni kellett, csak úgy ki a semmibe. Ötven körül, ugyan kinek kell már olyan munkaerő, akinek fáj a térde, ha jön a front, és migrénje lesz, egy nehéz hét után…

Hét hónapja mondták ki az ítéletet, nincs szükség a munkájára. Zavaros magyarázatból készítettek szózuhatagot, amelyből annyit jegyzett csak meg, átszervezés, átalakítás, leépítés, és az angol nyelvismeret hiánya…

Azóta járta a hivatalos utat, munkát keresve, semmi konkrét, csak ígéret, az is óvatosan. Odáig jutott, már a „szürkével” is próbálkozott, de a „feketének” is örülne, csak lenne, annak ellenére, hogy mindig törvénytisztelő polgárként élte az életét.
Kétségbe esett, nem csoda, hiszen jöttek a csekkek, a tartalék fogyott, a végkielégítésből ennyire futott. Kiürült a kassza, a speiz és a fiola. Minden üressé vált, a levegő megállt, megfagyott a remény.
A kétségbeesés elől menekülve megpillantotta az egyetlen nyugalmat, ígérő helyet, az elterülő francia ágyat. Hány éve birtokolja egyedül a páros fekhelyet? Hasított belé a felismerés. Valaha forró ölelések, hajnalig tartó beszélgetések színhelye, a boldogságuk bölcsője volt, ma már fekvő alkalmatossággá silányulva kínálta magát. Pedig ebben heverészve, tervek születtek, vidám kacagással, ezt irigyelte el tőle a halál, mikor elrabolta a másik felét, a párját.

Átvirrasztott, könnyes éjszakákon a csend ölelte át, az életnek mennie kellett tovább. Az éjszakát hajnal követte, az óra csörgött, jelezve indulni kell, a munka vár.
Az idő gyógyír lesz, vigasztalták sokan, nem hitte, de bízott benne, hogy a fájdalom, ott legbelül, egyszer enyhülni kezd. Évekkel később magányát a félelem váltotta fel, a rohanó idő ráncot szántott, barázdát hagyott testén és a lelkén. Mi lesz vele egyedül, ha baj éri, egy pohár vízért kinek kiált?
Voltak körülötte, kik többre vágytak egy baráti szónál, de mindenkit elutasított. Egy valaki nem tágított, bajban lett támasza, kísérője, így esett meg, hogy új kapcsolatba belement.
Keresve a régit, kutatva az ölelésekben, nem lehetett boldog. Egy ideig vágyta még a simogatást, hátha egy mozdulatban, egyetlen egyben érezheti a mindent elsöprő vágy tüzét fellobbanni. Azután feladta. Elfogadta, az életben mindaz, amit párjától megkapott, egyszer adatott meg neki... Kihűlt a szikra, melyből soha nem lehetett tűz, így egyedül maradt. Munkába ölte felesleges energiáját, biztosra ment, a legjobb lett. Ívelt a pályája, az elismerés sem maradt el, jöttek a kitüntetések, neve mindenhol elhangzott, hol számított a szakma… Kritikáját mindig magánál kezdte, így tekintélye soha nem csorbult. Beosztottait meg nem különböztette, nem volt kedves és kedvesebb, csak jó munkás, vagy fejlődni képes, így hívta azokat, akiket még segítenie kellett, hogy teljesítsenek. Számítani lehetett rá, nem csak a munkájára, az emberségére is. Kiállt a gyengék mellett, bíztatta őket, nevelt és oktatott, még mindenki fel nem zárkózott.

Nem nézte jó szemmel az éles szemű, de gyenge eszű új főnöke, kinek a sorrend, másképpen állíttatott. Kiváló számára az lehet, ki behízelgő, képmutató, munkáját hangoztató, elveit a helyzethez igazító beosztott. Érdekellentétek feszültek kettejük között az eltérő értékrend miatt, és konfliktus kezdődött. Jutalom osztási vitájuk a karrierjét kettétörte.
A főnök kedvence készen állt, hátába tőrt döfött, a helyére pályázott. Maga köré gyűjtötte a gyenge jellemeket, státuszt ígért, kinevezést, és fizetésemelést, így a falka épült, támadásra felkészült. Az álnok, teliholdas éjszakára, randevúra hívta a főnököt. Megbabonázta, és kéjes üvöltésével a falkába csalta. Mire a fogyó hold feljött, vicsorgó foggal, tépő körömmel együtt támadták a kiszemelt áldozatot.

Égő sebei fájnak, sajognak, lelke összetört cserepei apró darabokban hevernek a reménytelenség, kilátástalanság zsákutcájának térképe előtt. Nem tudja, mit tegyen, hova induljon. Haja kócos, szeme karikás, kezét emelni nem tudja, nincs miért, kiért, már imára sem kulcsolja napok óta.

Csak azt a kaparást ne hallaná az ajtó felől. Még idegesebb lett, mi az, ami a halálvágyas semmittevését zavarni meri? Matató csend? Hiszen a csendnek az a feladata, hogy néma legyen, mégis megtörni, hogy meri? Nem kel fel, minek is tenné, nem rá tartozik, milyen zaj van odakünn. Aludni próbál, nem megy, nyúlna a gyógyszere után, kezével tapogat, az üvegcsét leveri, rettentő dühös lesz, mégis fel kell kelni, meg kell tenni, de nem akarja. Telnek a percek, megpróbálja hason fekve elérni a pirulát, egy centi és övé a győzelem, nyújtózkodik tovább, a poharat leveri, a hideg víz a nyakába borul. Káromkodik. Megdöbben, most hallja először a saját szájából ezt a hangot, ez nem lehet, mi ez…
Nem gondolja tovább, kikecmereg. Lesötétített szobában a ledobott ruhájában megbotlik, majdnem elesik, kitámolyog a mosdóba, kezében a féltve őrzött kincs, az utolsó szem tabletta. Beveszi.
A bejárati ajtó felől már nem csak kaparást-matatást hall, hanem nyüszítés félét is. Na, most elég, nem bírja tovább, azonnal véget vet ennek, kóvályog tovább. Ahogy közeledik a bejárathoz, a hangok erősödnek. Kinyitja az ajtót, semmit nem érzékel, a betóduló napfény elvakítja, áll egy pillanatig, szemét megdörzsöli, nem lát semmit. Az ajtót ismét magára zárja. Menne vissza az ágyába, de egy szőrmók állja az útját, nézi bambán, majd lassan felismeri a kiskutyát, aki lábára hajtja fejét, apró nyelvecskéjével jelzi köszönetét a befogadásért. Villanyt gyújt, az állatot felemeli, belenéz szomorú barna szemébe, segítségkérést olvas ki belőle. Gyorsan felöltözik, lemegy a boltba. Kutyaeledelt vásárol, a legjobb fajtából. Ha már a boltban van, magának is vesz harapni valót. Hírtelen éhség tör rá, ismét korog a gyomra. Végül tele lesz a kosár. Gondolataiban már állatorvost keres, kivel a védőoltásokat beadatja.

Mire visszatér, a kiskutya békésen alszik az előszoba fogas alatt, a levetett papucsán. Óvatosan lépdel, nehogy felébressze, keres két tálat, egyikbe a konzervből tesz, a másikba vizet, és a sarokba teszi.
Kávét főz magának jó erőset, fel kell ébrednie, sietni kell, nyakörvre, szíjra van szükség, mert sétáltatni abban lehet, aztán irány az orvos.
Nem olcsó mulatság ma egy kutya, jól tudja ezt, neki is kevés van, de azt megosztja, majd csak meglesznek valahogy.

Ha dolgozni jár újra, reggel sétálnak nagyot, napközben jó időben ellesz a kis udvaron. Vége a pihenésnek, feladatot kapott, ha már befogadta felelősséggel tartozik...

Melegség járta át a szívét, lefetyelést hallott a sarok felől, két nagy fület látott a tál mellett, meg is kapta a nevét rögtön Füles.
Nem kereste, ki tette be a kerítésen, az is lehet, hogy az Úr küldte….

www.aranytollak.gportal.hu/