Ekpafat: A Fő utcán

A Fő utcán

Forró nyári napra ébredt a város, a tikkadó hőségben döntenem kellett, menjek, vagy maradjak, sok a dolgom, ez arra késztetett, hogy útnak induljak. Megterveztem az útvonalat, amely hamar felborult, itt ezt nem kaptam, amott azt, képzeletbeli térképem már is átrajzolódott. Róttam az utcákat hosszában, cikában, üzletből ki, üzletbe be, míg nem az egyik Fő úti csemege előtt haladtam el, amelynek tövében, tolókocsiban egy férfi ült, előtte papírok. Nem kért, nem koldult, csak ült és várt, némán reménykedett. Elmentem előtte sietve, mert a lámpa zöldre váltott. Lelkem hamar jelzett: hová ez a sietés? Talán a félelem lett úrrá rajtam, hogy meneküljek, mert akár, holnap én is itt ülhetek?
Nem tudom. Csak azt, hogy visszafelé megállok, nem sietek…

A férfi tiszta ruhájában, rendezetten ült a helyén egy óra múlva, ugyanott. A papírból nem sok fogyott. Már a sarkon pénztárcámban kotorásztam, találtam két darab százast, markomba vettem, úgy mentem feléje. Elfogadta, megköszönte udvariasan, és egy verset adott cserébe. Szememmel pásztáztam a sorokat, utcai szemüvegemmel nehezen olvastam, de amit láttam, azonnal megfogott. Egyszerű őszinte szavak, hogy irodalmi értéke mekkora, nem tudom, de nem is érdekelt az emberit kerestem…
-Kérem uram, engedje meg, hogy írjak Önről, és feltegyem a versét? -kértem.
-Hova tenné, nem olyan jók ezek, senkit nem érdekelt eddig, de ha úgy gondolja, megtisztel vele… –mondta szelíden.
Megnyugtattam, olyan helyre viszem, ahol jó emberek olvassák, közöltem vele, van két saját lapom is, ott van segítségkérő rovat, arra gondoltam…
Mondtam volna tovább, de félbeszakított.
-Nem szeretném, ha baja lenne belőle, én nem koldulok, azért büntetnek. –nézett rám félszegen, majd elhallgatott.

Úristen! Egy EMBER, ki a lába helyett kereken jár, és azon gondolkodik, hogy baj ne érje azt, aki segíteni akar neki.

Álltam és néztem. A szeme kristálytiszta, mint a ruhája, a lelke is ilyen lehet…

Hol élünk, itt kell ülnie a forró nyárban, és a hideg fagyban ennek az embernek, remélve, hogy megszánja valaki. Nem akartam faggatni, de azt megkérdeztem, hol lakik, a nevét a vers alatt láttam.
Ha úgy adja jó sorsom, hogy segíteni tudok, már tudom, neki fogok.
Közben elmentek mellettünk az emberek. Nem állt meg sokáig senki.
Pár méterre tőlünk, a hentestől egy asszonyság lépett ki, olyan volt, mint egy középkorú manöken, kezében megpakolt kosárral, nagy ívet leírva, kerülte ki a kocsiban ülőt. Nyakában vastag aranyláncon incselkedett a napsugár, karján drága körkötő hirdetette státuszát. Itt lakhat a közelben, -gondoltam- . Dugig telt kosarát, nem cipeli messze…

Indulni készültem, amikor megállt, egy magam korabeli idős aszony szegényes öltözékben, kopott bukszájában tapogatott, egy ötszázast húzott ki belőle. nyújtotta a férfinek, aki visszautasította
-Kérem asszonyom, nem akarom megbántani, de Öntől nem fogadhatom el, ugye megérti, miért?
Az asszony elszégyellte magát, a pénzt eltette, ment volna tovább, de férfi utána szólt..
-Fogadja el tőlem ezeket a verseket. –kérte.

A hölgy megköszönte, összehajtotta, táskájába tette.
Elköszöntünk mind a ketten a versét osztó úrtól, és együtt mentük tovább.
-Megtetszene mutatni a verseket? –kérdezem.
-Természetesen.

Átvettem, és olvasni kezdtem. Visszaadtam, megköszöntem, tovább mentem.

Nem tudtam elemezni a történteket, a szívem egyre gyorsabban kalapált a szemem elhomályosodott, könnyeimmel küszködtem egy ideig, aztán hagytam hogy csorogjanak végig az arcomon, ott a főúton.




Orosz István:

Kő-szívű emlék

Követ dobott
Fehér követ
A kéklő tóba Ő
A víztükör fodrot vetett
És mélybe szállt a kő
Könny lepte el aztán szemét
A KÍN szívébe szúrt
Mért dobta az álmok vízébe
Miért? A szívéről a súlyt

Memori! Harmincegynéhány éve
Írtam és én voltam az ő
Hiába múltak el az évek
A szívem lett a kő!

***