Élet az élet után?

- Adsz egy kis vizet? – suttogja alig hallhatóan.
- Persze, szívesen! – a már nyúlok is az ágy mellett álló szekrényke felé – Tessék!
- Jól esik! Olyan hűs! Ki tudja meddig érezhetek még!
- Ne mondj ilyet! Megijesztesz.
- Te félsz? Akkor mit szóljak én? Én készülök hamarosan találkozni személyesen a kaszással!
- Félsz?
- Igen. Rettegek! De ne árulj el – mosolyog rám keserűen – Meg kell őriznem a látszatot, tudod!
- Ne mondd ezt!
- De ha egyszer így érzem! Már hallom is. Figyelj csak! Hallgasd!
- Mit hallasz?
- Valami csodás éneket! Mintha egy száztagú férfikórus énekelne több szólamban. Gyönyörű!
Lecsukja a szemét, vonásai kisimulnak, mintha még a zihálása is meg szűnt volna. Fülelek a csöndbe de nem hallok semmit. Ő pedig mosolyog… arcán a béke hullámai söpörnek végig…

Olyan gyorsan történt minden. Három hónappal ezelőtt egyik nap telefonon hívott. Gyere át, baj van! Amikor átmentem hozzá és bejelentette hamarosan meg fog halni, azt hittem csak valami morbid tréfa. Az utóbbi időben teljesen kifordult magából. A rendszerváltás óta nem találja a helyét. A leépítések neki sem kegyelmeztek a villamosmérnökből munkanélküli lett. A többdiplomájával még vonatot kirakodni sem alkalmazták, túlképzett. Magába fordult, inni kezdett. Alig evett, viszont 2-3 doboz cigit szívott el. Mintha feladta volna és az öngyilkosság eme formáját választotta volna. Csipkelődő, durva lett. Mindenkinek beszólt, senkit sem kímélt. Felesége és fiai elköltöztek. Próbáltam felrázni. Mondtam neki jó szakember, legyen vállalkozó, igény van jó villanyszerelőre. Sok az építkezés, lenne villamosítási munka bőven. Ám ő kifogásokat hozott fel állandóan: ahhoz kellenének jó szerszámok, autó is stb. S végleg bezárkózott. Ki sem mozdult otthonról, már a boltba sem járt. Tálcán vittem át neki a reggelit és a vacsorát, Anyukája az ebédet. Nem engedett be senkit. Becsöngettem, majd letettem az ajtó elé az ételt. A kapunál még hallottam amint nyílik és záródik az ajtó.

A három hónap alatt csupa csont és bőr lett, a kemótól foltosan kihullott a szakálla, de nem volt hajlandó levágatni.

- Tényleg nem hallod? – hoz vissza hangja a jelenbe.
- Mit?
- Ezt a zenét!
- Sajnos nem.
- Ez már a vég! Vagy a kezdet? Haldoklom! Ez biztos! Érzem!
- Endre, figyelj! Tudom, hogy pofátlannak tűnik majd a kérésem, de ha van élet a halál után elmeséled majd?
- Tényleg pofátlan kérés – mosolyog rám – Térjek vissza a pokolból?
- Vagy a mennyországból! Vagy ahol leszel! Tudnom kell mi van a halál után! Érzem, hogy van valami. Emlékezz Apukára.
- Csakis a pokol jöhet szóba! Megbántottam mindenkit aki szeretett. Önző és kegyetlen módon bántam mindenkivel! Megérdemlem a poklot! Hisz én veletek ugyanezt tettem!
A nővér lép be.
- Kérem most távozzon! Beadom ketteskének a morfiumot. Utána már úgysem lesz magánál – lép az ágyhoz, felrántja a takarót, profi módon oldalra gurítja ketteskét, nadrág le és már be is adta, száguld is tovább.
- Rendben – állok fel. Megigazítom a párnáját, betakargatom. Álmodj szépeket – simogatom meg az arcát.
- Ha lehet visszajövök! Megállapodtunk! Mindent elkövetek majd – szól még utánam – Ennyi a minimum!
- Köszi! – visszanézek rá, erre az alig 40 kilós férfi-maradékra az ágyon. Mivé lesz az ember. Hová lett az a mindig mosolygó, vidám és optimista pasi, aki állandóan a középpontban anekdotázott?
- Még ne! –suttogja alig hallhatóan.
- Tessék? –lépek vissza a kórterembe. De rájöttem, hogy nem hozzám beszél. A sarokba néz meredten
- Még nem készültem fel! – kiált hangosan fel.
- Most már tényleg menjen kérem! – lép be a nővérke – Félrebeszél! Ez már a morfium hatása!

Ahogy ballagok az autóm felé az élet nagy kérdései zsonganak a fejemben. Valóban ennyi lenne az élet? Megszületsz nagy fájdalmak közepette, végiggürized az életed, hogy ismét fájdalmak közepette meghalj? Ennek így nincs sok értelme! Hová lesz a megszerzett tapasztalat amit közben megszereztél? Az a sok átélt öröm és bánat? Össze vagyok zavarodva és félek is. Miért is? Hiszen nem én haldoklom!

Hajnalban felriadok… egy gondolat suhan át rajtam… Endre meghalt…

Felköltöm a mellettem alvó férjem és a fülébe suttogom, a bátyja meghalt. Ő már meg sem lepődik, hogy honnan is tudom a hírt, hiszen az Édesapja halálát is megéreztem, még a pontos idejét is meg tudtam mondani 17 óra 58 perc.
- Most mi lesz? – kérdi tőlem, fogai mintha vacognának.
- Nem tudom – vallom be őszintén.
Épphogy kiejtem a szavakat a sötét csendbe, megcsörren a telefon. A kórház az, részvétüket fejezik ki.
- Tényleg meghalt – fordul felém – Mit csináljunk? Elmenjek Anyámhoz?
- Ráér reggel is. Hagy aludjon még – nyugtatgatom.
Remélem Endre is jön hamarosan. Amikor az apósom meghalt, utána kb egy negyedóra múlva itt volt elbúcsúzni. Remélem jön. Megígérte!

Már egy félóra is eltelt és nem történt semmi.
- Aludjunk nem jön – fordulok alvópózba, nagyon csalódottan. S ekkor megéreztem Endrét. A szoba levegője sűrű lett, mintha rám nehezedne.
- Érzed? – fogtam meg a férjem kezét a sötétben.
- Igen. Itt van! Érzem én is!
- Ne félj! – szorítom meg bátorítóan a kezét.
- Na itt vagyok! –szólt hozzánk. Nem hallottuk szavait, hanem éreztük a gondolatait. Nagyon érdekes érzés.
- Mesélj! – kérlelem izgatottan.
- Amit olvastunk az alagútról és a fényről, az igaz, én is átéltem. A Fénylény megkérdezte tőlem mit csináltam eddig életemben, amit most megmutathatnék? Értékes volt az életem? S én nagyon szégyelltem magam amiért elpocsékoltam azt. Hirtelen egy perc alatt átéltem a gyermekkoromtól kezdve az összes élményemet. Amikor jót tettem éreztem a jót, amikor megbántottam valakit éreztem a fájdalmát. Sokat sírtam!
- S mit érzel most? – kérdeztem én.
- Várj megmutatom. – Azzal felém lebegett és éreztem amint egy határtalan, fényes-napsárga szeretet körbeölel… rendkívül érdekes, mégis ismerős érzés volt, egyszerűen leírhatatlan, mindent egyszerre látok… mintha mindkét jelenet pontosan egymáson lenne… emlékek és jövőképek… határtalan tudás… fantasztikus.
- Ha ez van a halál után én is veled akarok menni!
- Elég volt- s ellebegett felőlem – Neked még itt sok tennivalód van! Ne pocsékold el te is az életed!
- Ez olyan igazságtalan – durcáskodom.
- Kérnék tőled valamit!
- Mit?
- Hagy szülessek újra a harmadik gyerekedként!
- Elment az eszed? Ez őrültség! Akárhányszor rádnéznék mindig a kis szakállas Endrét látnám! Felejtsd el!
- Kérlek! Szükségem van erre a környezetre, ezekre az emberekre! Itt kell folytatnom! Még egy csomó dolgot jóvá kell tennem itt!
- Nem tudom megtenni, ne haragudj!
Válaszomra átlebegett a férjem felé és vele beszélgetett tovább, de úgy, hogy engem kizártak belőle. Nagyon fel voltam háborodva ilyen mértékű pofátlanságon. Hónapokkal később derült csak ki, hogy őt is arra próbálta meg rábeszélni, hogy had jöhessen vissza gyermekünként.
- Most már mennem kell! Még elbúcsúzom a többiektől is. Szeretlek benneteket és ne haragudjatok rám amikor megbántottalak benneteket vagy fájdalmat okoztam.
- Rendben – vágtuk rá egyszerre a férjemmel.
- S ne féljetek, ne ijedjetek meg! A halál éppúgy Isten ajándéka mint az élet, nem jelent végleges elmúlást, csak azután kezdődik az élet, a lélek hazatér… Ne féljetek, a halálon túl mindnyájan találkozunk… apám már régen vár rám…én várok rátok- azzal elment.

Percek teltek csupán el s visszatért… bánatot éreztünk. Nem tudott elbúcsúzni volt feleségétől, fiaitól és anyukájától. Megkért minket, hogy alkalomadtán kérjünk bocsánatot a nevében.

Szalánczi Endre elhunyt 2000. április 3-án.

Később anyósom elmesélte, hogy aznap hajnalban valami zörgésre ébredt, mintha valaki kővel dobálta volna az ablakát. Ő ki is pattant az ágyból, mert rögtön azt gondolta, hogy Endre az, de ezt a gondolatot rögtön el is hessengette magától, hiszem ő kórházban van, biztosan valami részeg szórakozott csupán, azzal visszaaludt. Évekkel később próbáltam beszélni a feleségével is, de azóta őrültnek hisz és messze elkerül. Tehát Endre bocsánatkérése majd személyesen…

Utóirat: Endre 2001. december 10-én visszatért harmadik gyermekemként. Jelenleg a Tímea nevet viseli. Bár nagyon sok a hasonlóság és kétéves koráig sok emlékképe is volt előző életéről, most mégis egy másik személyiség, más feladatokkal, más elsajátítandó leckével…

„Úgy hiszem,
ha az embernek meg kell halnia,
a lélek visszatér a Földre.
Új hús-köntösben,
Más anyaölből,
Erősebb tagokkal,
világosabb értelemmel:
A régi lélek újra útra kél.”
John Masefield (1878-1967)

Bővebben a témáról itt

Soltész Mónika rovata (solteszmonika.virtus.hu)

A szerző engedélyével közölve