Minden amit a Fényadásról tudni lehet

.

MINDEN AMIT A FÉNYADÁSRÓL TUDNI LEHET:


FÉNYADÁS - ESZKÖZTELEN GYÓGYÍTÁS

Nagyon-nagyon sokan mindmáig valamilyen energetikai gyógymódnak tekintik a fényadást. Pedig erről szó sincs.
A fényadás nem energia, épp ezért igen rossz kifejezés, de jobbat jelen pillanatban nem tudok. A fényadás nem bioenergia és nem is a szellemi létsík energiájának közlése. A Fény nem erő és nem energia. A Fény a mindent és mindenkit elfogadás, a megkülönböztetés és ítélet teljes hiánya, a teljes nyitottság, éppen ezért védtelenség és kiszolgáltatottság. Egyirányú áradás, amely semmi viszonzást nem kér. Csak van. És védtelensége, kiszolgáltatottsága, gyengesége a legigazibb, leghatékonyabb erő.
A fény nem más, mint az isteni szeretet áradása. Hogy történhet ez meg? Úgy, hogy lemondok a testemben és szellememben található erők alkalmazásáról. Végül nem marad semmi. Mert ponttá, semmivé kell válnunk, hogy minden lehessünk. Amikor a falat lebontjuk - ami a mi szépségünk, okosságunk, kiválóságunk - akkor cselekedni hagyjuk azt, akit a szívünk mélyén hordozunk. Erre mindenki képes, de ennél nehezebbet én a magam részéről nem ismerek. Ez a kereszténység. A fényadás a cselekvő szeretet.
A személyválogatás, feltételszabás és viszonzásvárás nélküli, a másikat teljesen elfogadó alapállásnak ad a másik számára érzékelhető formát a fényadó. Ez a teljes önmagán túllépő odafordulás a fényadás gyógyító mechanizmusa. A szeretetből fakadó cselekvés nem szorítható semmiféle megszabott sorrendiség Prokrusztész-ágyába. Mert a szeretet szabad.
Egyetlen technikai utasításként Aurelius Augustinus /Szt. Ágoston/ gondolatát idézhetjük: Szeress, és tégy amit akarsz!

Van a FÉNYADÁSnak másik elnevezése is: ESZKÖZTELEN GYÓGYÍTÁS. Eszköztelen, mert még energiát sem használ. Gyógyítás, mert betegségeink mély oka elfogadáshiányunk. Amit nem tudunk a másikban elfogadni, azt nem fogadjuk el önmagunkban, és amit képtelenek vagyunk önmagunkban elfogadni, az betegít meg minket. Azzal, hogy elfogadjuk a másikat annak, aki, és olyannak, amilyen, elfogadjuk magunkat is, azaz gyógyulunk. Egyben lehetőséget adunk a másiknak arra, hogy szeretetünk fényében meglássa és elfogadja önmagát, azaz gyógyuljon, helyreálljon a létezése egyensúlya. A másik elfogadására mindenki képes. Ahhoz, hogy valaki a betegségekhez értsen, rengeteg tanulásra van szükség. Ám ahhoz, hogy árassza önmagát, semmire. Abszolút eszköztelen. Amíg a gyógyításra törekvő iskolák legtöbbjének figyelme a betegségekre azok megelőzésére, gyógyítására irányul, addig az eszköztelen gyógyítás figyelmének fókuszában a szenvedő EMBER áll.
Az eszköztelen gyógyítás szemszögéből a betegség nem csupán testi működészavar, hanem az egész embert, sőt a Létezés egészét érintő ügy. Kiváltó okát elsősorban nem egy élettanilag kedvezőtlen környezet ártalmas hatásában vagy egy szerv meghibásodásában látja, hanem az ember lét-lényegi egyensúlyvesztésében, amely nemcsak valamely hibás döntése következményeként jöhet létre, hanem a kollektív teherviselés megkerülhetetlen tényének következménye is lehet. E nézőpontból a betegség okozat, tünet, a léthazugságok tömegétől egyensúlyát vesztett univerzum embertestben felhangzó jajkiáltása. A beteg ember mindannyiunk terhét hordozza. Az eszköztelen gyógyítás számára a betegség tünet. Tünete a másik és önmagunk elfogadás-hiányának. Mindannyian szenvedünk tőle. Éppen ezért a fényadás elsősorban nem a betegség, hanem a kiváltó ok felé fordul. Nem meg- és legyőzni akar, hanem elfogadásra törekszik.
A fényadás nem teszi feleslegessé, nem helyettesíti az orvosi vagy más népi, természetgyógyászati kezelést! A fényadás a betegség okát, míg a gyógykezelések az okozatot számolják fel. MINDENT meg kell tennünk a gyógyulás érdekében!
Az eszköztelen gyógyítás, a másik teljes elfogadásának okfelszámoló gyógyító hatása akkor válik nyilvánvalóvá, amikor már a betegség, azaz a tünet felszámolására irányuló gyógyító eljárások elégtelennek bizonyulnak, amikor már a tudomány korlátait felismerve bevallja, hogy nincs segítség. Amikor már mindent megtettünk, és már csak a fény marad. De addig mindent, minden lehetőségünkre álló eszközt meg kell ragadnunk! És ha mindent megtettünk, akkor akkor marad a létünk titka iránti alázat. Az alázat, ami nem bárgyú önkisebbítés, hanem a valóság elfogadása. Ha mindent megtettünk, akkor jutottunk el a titok kapujáig, amely mögött a gyógyulás és a halál csodájának lehetősége rejtezik. Hogy melyik lép ki rajta? Azt nem a mi bányabéka-perspektívájú vágyunk és nézőpontunk szabja meg.
Titok. A Mindenség Szívének titka. Üzenet, amely akár a gyógyulás öröme, akár a veszteség fájdalma, mindenképp lehetőséget ad arra, hogy elfogadásával gazdagabbá váljunk.


Biegelbauer Pál utolsó írása... 2001.09.30.:
"Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.".

A fényadás lényege az ... ,hogy a Fényadás közben tulajdonképpen szeretetet adnak át a másik embernek, és ezalatt mind a ketten gyógyulnak. Ennek a fénynek a közvetítésére minden ember képes,mert nem energiát,hanem szeretetet adnak át.
BECSEI TAMÁS.

Más források közvetett utalásai:
"Az együttérzés a legjobb védelem, és, mint mint azt a múlt nagy mesterei mindíg is tudták, a gyógyulás forrása. Tegyük fel hogy rákban vagy Aids-ben szenvedsz. Ha a teljes együttérzéssel saját szenvedéseid mellé magadra veszed a hozzád hasonlóan nyomorúltak szenvedéseit, akkor -minden kétséget kizáróan- megtisztítod múltbeli negatív karmáidat, mely mostani s jövőbeni szenvedéseid továbbélését okozza.
Tibetben számos különleges eset történt. Voltak emberek, akik megtudva, hogy halálos betegségben szenvednek, s pusztulásuk elkerülhetetlen, mindenüket elajándékozták, s elmentek egy temetőbe hogy ott haljanak meg. Gyakorlatokat folytattak, amelyek során magukra vették mások szenvedéseit; s csodával határos módon nemhogy meghaltak volna, de teljesen meggyógyúltak s hazatértek."

/ Szögjal Rinpocse: Pillanatról pillanatra ; Napi elmélkedések életről s halálról - Március 11