A halál, mint szellemi születés 1. rész

A halál, mint szellemi születés (Kapcsolat az elhunytakkal)

A teremtett létben egyedül az ember van abban a kiemelt helyzetben, hogy megtapasztalhatja a halált, átélhet valamit, amit halálnak nevezünk. Ez az emberek világának kiváltsága. A halál megértéséhez tekintsünk elõször az ember négyes felépítésére! A legdurvább test a fizikai, az anyagi test, ennél valamivel finomabb az étertest, az élettest. Az étertest nagyon fontos a halál szempontjából. Minden, ami él, éteri testtel rendelkezik. Az ember életerõktõl, életenergiáktól duzzadó étertesttel születik, s ahogy öregszik, és közeledik a halál felé, úgy lesz ez az étertest egyre energiaszegényebb. Amikor a halál bekövetkezik, az éteri burok, ami odáig a fizikai testet éltette, elhagyja azt.

A szellemtudományi megközelítés szerint halálnak nevezhetjük azt az állapotot, amikor a szellem és a fizikai test kapcsolata végleg megszakad. Az ember egy olyan létezõ, akirõl azt mondhatnánk, hogy egy testet öltött szellemi lény. Amikor az ember esténként lefekszik, akkor a szellem átmenetileg kilép a fizikai testbõl, de mégis egyfajta összeköttetés marad közöttük. Ezt az összeköttetést bizonyos szellemi tanításokban ezüstszálnak, ezüstfonálnak hívják, amelynek mentén a szellem visszatalál a fizikai testbe. Amikor esténként lefekszünk, és a szellem kilép a fizikai testbõl, abban az esetben is történik egyfajta szétválás, de ez nem végleges, reggel visszajön a szellem - optimális esetben - és az ember felébred. Ezért mondják az alvást a halál kistestvérének, vagy nevezik az elalvást kis halálnak is, ugyanis nagyon hasonló dolgon megyünk át minden egyes este, amikor lefekszünk, ahhoz, mint amikor meghalunk.

Ezen az élményen csak az ember megy keresztül, hiszen az ember alatti létezõk - az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág - nem rendelkeznek egyedi szellemmel. A szellemi tanítások náluk csoportszellemrõl beszélnek. Hiába hasonlít például egy állat halála külsõleg egy ember halálához, szellemi szempontból teljesen más folyamatok zajlanak le. Míg, ha megvizsgáljuk az ember fölötti létezõket, tehát az angyalok, arkangyalok, és egyéb lények világát, azt tapasztaljuk, hogy õk nem rendelkeznek fizikai testtel. Ezért nem élhetik át a fizikai test és a szellem szétválását. Ha úgy határozzuk meg az ember halálát, hogy ez a fizikai testnek és az egyéni szellemnek, ami odáig abban a fizikai testben élt, a végleges szétválása, ezen az élményen csak az emberek mehetnek át, mert az ember alatti létezõk egyéni szellemmel, az ember feletti létezõk pedig fizikai testtel nem rendelkeznek.

Ha visszamegyünk az idõben pár ezer évet, a régi kultúrákban a szellem halhatatlanságába vetett hit alapigazságnak számított. Egyértelmû volt az emberek számára, hogy õk átmenetileg vannak fizikai testben. Ahogy telt, múlt az idõ, és a szellemek egyre jobban belemélyedtek a fizikai testbe, ez a tudás, ez a bölcsesség elveszett. Egyre inkább csak a különféle szellemi vezetõk és papok ismerték. Az elmúlt pár száz évben pedig eljutott odáig az emberiség, hogy szinte teljesen elveszett a szellem halhatatlanságáról szóló tudás. Ezzel együtt megjelent a haláltól való félelem, s az ember halhatatlanságának tagadása. Kialakult az a képzet, hogy az ember a halállal megsemmisül. Ezzel a képzettel a különféle vallások, szellemi utak, beavatási iskolák mindig is harcoltak. A vallások tanították a halál utáni létet, arról is tanítottak, hogy mi történik az emberrel a halála után. Az egyes beavatási utakon és szellemi iskolákban pedig meg is tapasztalhatta a tanítvány a beavatás révén, hogy mi történik a halál után. A beavatás által - ami nagyon sok misztériumiskolában alapvetõ folyamat volt - az ember még életében képes abba a világba áttekinteni, ahová majd a halála után kerül. Azok az emberek, akik átmentek a beavatáson, megtapasztalták azt a világot, ahová halála után kerül az ember.

A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az a nézet, hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor kezd egyre inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott abban, hogy a halotti szertartások kezdtek erõsen megváltozni. A holttestet minél elõbb eltávolították a hozzátartozók szeme elõl, vagy egyre trükkösebb eljárásokat találtak ki arra, hogy a holttestet úgy sminkeljék, úgy maszkírozzák, hogy egy minél fiatalabb, életerõs ember benyomását keltse. A holttestet minél elõbb leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé szembesüljön az ember a halállal. És a XIX. század az - ha a halál történelmét nézzük -, amikor odáig romlott az emberiség halállal való kapcsolata - fõleg az európai és az amerikai földrészre gondolok, mert keleten még mindig más szemlélettel és lelkülettel állnak az ember halálához -, hogy a halál tabu téma lett. Társaságban már nem illett róla beszélni, és tovább materializálódtak a búcsúzási szertartások is. Szerencsére a XX. században megjelent ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a halált, a haldoklókat. A legfõbb célja ennek a mozgalomnak, hogy az embert felkészítsék a jó halálra, segítsék az átlépést, az eltávozást.

Szellemi szempontból nézve, amikor valaki megszületik a fizikai síkra, elõtte a szellemi lények világában, az angyalok világában készítik õt elõ a születésre. Amikor megérkezik egy gyermek, úgy kéne rá tekinteni a szülõknek és a környezetnek, hogy õk folytatják a szellemi lények munkáját. A szellemi lények elkezdenek valamit, felkészítik a lelket a testet öltésre, ellátják jó tanácsokkal, segítik, feltöltik õt. S amikor megszületik az emberek világába ez a lény, az angyalok munkáját folytatják az emberek. A halálnál ennek pont a fordítottja történik. Az eltávozás után rögtön a szellemi világ, és ennek a lényei, az angyali lények körébe kerül az ember. A halál elõtt a hozzátartozóknak úgy kéne tekinteniük, hogy õk mintegy elõkészítik a munkát, elõkészítik a lelket arra, ami majd a halála után várja õt. Születésnél az ember fejezi be azt a munkát, amit az angyalok elkezdtek, a halálnál pedig a hozzátartozóknak kellene elõkészíteni azt a munkát, amit majd az angyalok folytatnak. Amilyen szeretettel körülvesznek egy gyermeket, aki megérkezik erre a világra, és próbálnak minden jót megadni neki, legalább ilyen szeretettel kéne körbevenni a haldoklókat, akik készülõdnek átlépni a bardóba, a köztes létbe. Ez nagyon fontos, hiszen ha egy haldokló úgy érzi, hogy õt szeretik, odafigyelnek rá, akkor sokkal jobb lelkiállapotban lép át a köztes létbe, s az, hogy valaki milyen lelkiállapotban lép át a halál kapuján, meghatározza a halál utáni létnek egy elég nagy szakaszát. Szellemi szempontból nagyon fontos lenne, hogy a halott embertõl való búcsúzás - maga a szertartás, és azok a jelképek, (a koporsó és minden egyéb) amelyek a temetésnél elõjönnek - a hozzátartozókban a halhatatlanság tudatát erõsítsék. Úgy kellene a szertartást kialakítani, hogy azt tudatosítsa a hozzátartozókban és a gyászolókban, hogy csak egy átlépés történt. Sajnos a mai fekete színû, négyszögletes koporsók nem ezt erõsítik. Mivel halála után az ember 40-50 napon át itt van közvetlenül a Föld közelében, nagyon sok eseményt nyomon követ, ami történik. S ami egy érdekes momentuma a halál utáni eseményeknek, hogy az ember általában részt vesz a saját temetésén. Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme, általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya. Életében becsaphatták, félrevezethették õt, de amikor meghal valaki, úgy kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben õ milyen érzéseket, emlékeket hív elõ. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetõséget, de ugyanakkor az õszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésõbb halála után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata. A temetési szertartást tehát látja az elhunyt is, emiatt úgy kellene azt kialakítani, hogy ne csak az itt maradottaknak legyen segítség, hanem számára is. Nagyon fontos, hogy olyan módon legyen a szertartás kialakítva, hogy a megjelenõ színekbõl és formákból, õ olyan erõket tudjon felvenni, amelyek segítséget jelentenek neki. Szellemi szempontból a koporsónak, amelybe a holttestet fektetik, hasonlónak kellene lennie, mint a pillangónál a bábnak, amelyben az átalakulás végbemegy. A mai koporsók a feketeségükkel, a négyszögletességükkel nem erõsítik a halhatatlanság tudatát, és az elhunytnak sem nyújt segítséget ez a forma. Meglepõ lehet, de szellemi szempontból a helyes koporsóforma, amely mind a hozzátartozók, mind az elhunyt számára a legtöbb segítséget adná, az ötszög alakzat. Az ötszög, a pentagram az ember jelképe, egy olyan emberé, aki már bizonyos erkölcsi és szellemi elveket az életében megvalósított. Annak is jelentõsége van, hogy a koporsó két részbõl áll, van egy alsó rész és egy felsõ rész.

A koporsó alsó része a földi világot, a földi világgal való kapcsolatot jelképezi, a felsõ rész pedig az éggel, az égi világgal való kapcsolatot. A két rész között ott van a halott ember fizikai teste, mint egy híd. Ha a koporsó alsó és felsõ felét úgy tekintjük, mint a földi és az égi világ jelképét, õket összekötõként ott van az ember alakja. Szellemi szempontból az is lényeges, hogy milyen színû az a koporsó, amelybe elhelyezik a holttestet. A legjobb az lenne, ha a koporsó alsó része az egyes csakra színét hordozná, hiszen az egyes csakránkon keresztül tartjuk a kapcsolatot a Földdel, a fizikai világgal: ez a vörös szín. A felsõ résznek pedig koronacsakra színûnek, tehát lilának kellene lennie. Egy másik lehetõség, ha a koporsó alsó része szürke színû lenne, a felsõ pedig égszínkék. A színek révén egy képszerû összeköttetés alakulhat ki a szellemivel, ösztönös kapcsolat létesülhet a magasabb világokkal. Egy fekete koporsó nem tud helyes kapcsolatot létrehozni az ember és a szellemi világ között. A fekete a fény hiánya, ezáltal azt sejteti, hogy a halállal a teljes vég következik be, a halál a végsõ megsemmisülés. Ami ma igazán hiányzik, az a halál értelmérõl szóló valós tudás, hogy mit üzen a halál, mint esemény az emberiség számára. A halál lényegérõl elveszett a tudás. A szellemi tanításoknak, a szellemi iskoláknak lenne a feladata visszaadni ezt a tudást az emberiségnek. Menjünk most ahhoz a pillanathoz, amikor valaki haldoklik. Nagyon nehéz elviselni, amikor a haldoklónak fájdalmai vannak, de mégis, aki szellemi dolgokkal foglalkozik, tudnia kell, hogy nagyon fontos, hogy az ember minél tisztábban lépjen át a szellemi világba. A halál elõtti pár napban vagy pár hétben, amikor a szellem már kezd kihúzódni a fizikai testbõl, meglazul a durvább és a finomabb testek közötti kapcsolat. Amikor ez az állapot eljön, az ember védõangyalának és egyéb segítõinek lehetõsége nyílik arra, hogy az embert minél jobban megtisztítsák, még mielõtt beállna a halál, a végleges szétszakadás. Ilyenkor, ez alatt a pár nap vagy pár hét alatt a védõangyalunk és egyéb szellemi segítõink annyi szennyezõdést próbálnak az éter- és asztráltestünkbõl kitisztítani, amelynek kitisztítása lehet, hogy életünkben több évet venne igénybe. Ez a nagyon erõs tisztítás fájdalomként csapódik le a fizikai testben. A haldokló nagyon erõs fájdalmat érez, ami akár az egész testét áthathatja. Sokszor illogikus ez a nagy fájdalom, mert a betegség, ami esetleg fennáll a haldoklónál, nem adna okot ekkora fájdalomra. A halál elõtti nagyon erõs testi szenvedésnek, fájdalomnak ez a szellemi oka.

Amikor valaki meghal, a fizikai testbõl kilép a szellem, az Én, és kilép a lélek, az asztráltest. Az étertest is eloldódik a fizikai testtõl. Nagyon fontos, hogy a szellem és a lélek, amelyek együtt hagyják el a fizikai testet, hol lépnek ki, ez ugyanis több helyen is megtörténhet. Nem optimális, ha az alsó három csakra valamelyikén történik a kilépés. A szívcsakrán kilépni nagyon jó szint, a legjobb pedig mindenképpen a koronacsakrán keresztül. Itt csak akkor lép ki valaki, ha teljesen tudatosan megy végig a halál folyamatán. Egyelõre nem sok embernek a kiváltsága a tudatos átlépés. Viszont az minden ember számára elérhetõ, hogy a szívcsakrán lépjen ki, persze ez tudatos munkát igényel. Fontos, hogy a szívcsakra nyitva legyen, mert ha nincsenek nyitva a szirmok, akkor a lélek és a szellem nem tudja áttuszkolni magát a szívcsakrán. Fontos, hogy szép, nagy, nyitott szívcsakrával rendelkezzen az ember. A szívcsakragyakorlatnak van egy ilyen „pozitív mellékhatása” is, hogy általa a szívcsakra olyan állapotba kerül, ami lehetõvé teszi az ember számára, hogy képes legyen a halálakor rajta keresztül kilépni. Mivel nem tudhatjuk, hogy mikor halunk meg, ezért mindenkinek javaslom, hogy még ma kezdje el a szívcsakragyakorlatokat, a biztonság kedvéért. Amikor valaki meghal - ezt részben halálközeli élmények, részben szellemi látók közléseibõl tudhatjuk -, tulajdonképpen úgy érzékeli a lélek és a szellem, mintha egy spirál alakú fény kihúzná a fizikai testbõl. A csakráknak tényleg van egy pár centis spirál alakú szakasza - utána következik a tölcsér alakú rész -, ezen keresztül megy ki a lélek és a szellem, amikor az ember meghal. Valószínûleg a csakrának ezen az egyenes szakaszán való áthaladás okozhatja az „alagútélményt”, amelyrõl szinte az összes halálközeli élményen átment ember beszámol. Dr. Raymond Moody azt gyûjtötte össze könyveiben - több ezer esetet megfigyelve -, hogy a halálközeli élményen átesett emberek mit láttak, milyen fázisokon mentek keresztül. Kiderült, hogy ebben 90%-os átfedés van, attól függetlenül, hogy milyen kultúrkörben halt meg az illetõ. Mindegy, hogy valaki Kínában, Tibetben, Ausztráliában vagy a Kárpát-medencében hal meg. Azt bizonyították ezek az esetleírások, hogy vannak élmények, amelyeken szinte mindenki keresztülmegy. Ilyen az alagútélmény, és különbözõ fényeknek vagy fénylényeknek a látása. Az esetek nagy részében békés, nyugodt állapotba kerül az ember, és találkozik a hozzátartozóival. Vannak olyan fázisok, amelyeken szinte kivétel nélkül mindenki átment.

Forrás: http://www.livecosmos.com